Tévhitek a párkapcsolatról

Pedig a szerelmet akarni, keresni és táplálni kell. Nem találhatunk rá és nem is őrizhetjük meg minden igyekezet nélkül, mert sokkal inkább bennünk van, mint a másikban. És ha túl sok romantikus tévhitet dédelgetünk róla magunkban, azzal csak annak esélyét rontjuk, hogy a kezdeti szenvedélyes fellángolás tartós és mély szeretetté alakul át.

L. Stipkovits Erika Közelebb egymáshoz és Harmóniában egymással címmel két könyvet írt az olyan tévhitekről, amelyek alattomos méregként képesek meggyilkolni párkapcsolatainkat. A pszichológus szerint minden kapcsolatban a legfontosabb, hogy megértsük párunk viselkedését. Az indítékok ismerete segíthet abban, hogy ne rontsuk el, ami jól működik köztünk, és javíthassunk azon, amivel elégedetlenek vagyunk. Fontos azon is elgondolkoznunk, nem vagyunk-e a saját tévhiteink áldozatai, nem tesszük-e boldogtalanná magunkat azáltal, hogy egy eszményképnek akarunk megfelelni. Az alábbiakban néhány elterjedt tévhitet cáfolunk a szakember segítségével.

A tökéletes társ?

A reális világban nincs olyan, hogy létezik az ideális ember, aki nekünk teremtetett, és ha megtaláljuk, boldogan élünk, míg meg nem halunk. Aki abban a tévhitben él, hogy mások bezzeg megtalálták tökéletes társukat, csak ő nem, az boldogtalan lesz; sokkal rosszabbnak, ügyetlenebbnek látja a társát és saját magát is. „Folyton keresni fogja az igazit, és senkihez sem tud igazán kötődni. A szerelem nem két félisten találkozása, hanem két, sok mindenben egymáshoz egyáltalán nem illő ember lassú összecsiszolódása. A nagy őt nem találjuk készen, hanem együtt, közös akarattal válunk azzá egymásnak. A kutatások szerint a szenvedélyszerelem stádiumában saját vágyainkat vetítjük ki a másikra, és azt az érzést szeretjük, hogy bennünket szeretnek. Amikor jön a kijózanodás, egy csomó hibát fedezünk fel a párunkban, s úgy érezzük, nem is ebbe az emberbe szerettünk bele. Pedig nem ő változott meg, hanem a mi érzéseink, mert reálisabban látjuk őt, a hibáival együtt. Ahhoz, hogy ezeket elfogadjuk, vagy változtassunk rajtuk, idő kell. A jó kapcsolatnak meg kell érnie, mint a gyümölcsnek, és aki folyton keres, az nem ad elég időt ennek az érésnek.”

A társ vagy a szülők?

Egy sor viselkedésmintát gyermekkorunkból hozunk, és felnőttként azokat is megismételjük, amelyeket nem kellene. Ilyenek a dacos, indulatos reakciók, sértődések, a rengeteg túlreagált helyzet. Viselkedésünk 90 százaléka tudattalan, ösztönös reakció, nem szándékosan akarjuk bántani a másikat vagy reagálunk rosszul, egyszerűen ilyenek vagyunk. Jó, ha megtanuljuk ezt kezelni, és nem a viselkedésünk ural bennünket, hanem mi tudunk uralkodni magunkon.

Sokan a párkapcsolatba magukkal viszik a szüleiket. Ha egy fiatal valakivel összeköti az életét, első lépésként tisztáznia kell magában, ki a fontosabb számára: a társa vagy a szülei. Házas emberként mi döntjük el, mennyire engedjük, hogy a szülők beleszóljanak életünkbe. „Gyakran félreértésekről van szó, mint például azoknál a fiataloknál, akiknek minden vasárnap az asszony anyjánál kellett ebédelniük, pedig szerettek volna kettesben maradni. Kérdeztem tőlük, beszéltek-e erről a mamával, mire azt mondták, nem mernek, mert megbántódna. Mikor felhoztam a mama előtt a témát, panaszkodni kezdett, milyen megterhelő számára, hogy minden vasárnap ebédet kell főznie a fiataloknak, de nem szólhat nekik, mert megsértődnek. Ilyen helyzetben akkor cselekszünk helyesen, ha amikor a mama meghív ebédre, azt mondjuk neki, hogy megbeszéljük a párunkkal. A mamának pedig azt is el kell fogadnia, ha elfogadjuk a meghívást, de azt is, ha nem.”

Félünk, hogy elhagynak

„Az elhagyástól való félelem ősi ösztön. A kisgyermek attól fél, hogy az édesanyja elhagyja, kamaszkorban el akar távolodni, majd újra közeledik a szüleihez. Ugyanígy a szerelem kezdeti szakaszában legszívesebben minden percünket a párunkkal töltenénk, de később már igényeljük az egyedüllétet vagy másnak a társaságát is. Tulajdonképpen minden kapcsolatunkban az optimális közelség-távolság beállítása a lényeg, és a párkapcsolatban akkor válik ez nagy kérdéssé, amikor elmúlik a korai szenvedélyszerelem, és megnyilvánulnak a különböző igények. Az egyik fél mindig több időt töltene a másikkal, mint amaz ővele, s ez sok konfliktust és belső szorongást okozhat, ha a partnerek nem tudják megbeszélni és egyeztetni az igényeiket.”

Egy életen át tarthat

Az az állapot, amikor nem bírjuk ki a másik nélkül, és tökéletesnek látjuk őt, kettő–négy év után elmúlik. Ilyenkor sokan érzik frusztráltnak, csalódottnak magukat, mert nem csak a másikból szerettek ki, hanem önmagukat sem érzik már olyan szépnek, okosnak, kívánatosnak. „Utána jönne az az időszak, amikor az egymás igazi megismerésén és a tolerancián alapuló kapcsolat kialakulásán kellene dolgoznunk, csak sokszor nincs hozzá türelmünk. Nem is könnyű munka, mert az kell hozzá, hogy sokat és őszintén beszélgessünk, sok minőségi időt töltsünk együtt, érdekeljenek a másik indítékai, legyenek közös céljaink, vállalásaink, együtt szenvedjük át a nehézségeket. Ha erre képesek vagyunk, tarthat örökké a szerelem, de ez már nem szenvedély, hanem a társszerelem, amely nagyon komoly együttműködést igényel.”

Nem számít a papír

Nem a papír számít, hanem az elköteleződés, mert nélküle nem lehet boldognak lenni. Annak kimondása és felvállalása, hogy te vagy számomra a legfontosabb, a jó kapcsolat alapja. „Ehhez kell egyfajta tisztesség, kiállás a másik mellett még akkor is, ha nem feltétlenül pecsételjük meg az oltár előtt. A környezetünknek tudnia kell, hogy mi összetartozunk, minden dolgunkban társunkat helyezzük az első helyre, és minden más csak utána következik. Ehhez olyan apróságok is hozzátartoznak, hogy egy férfi fel tudja vállalni, hogy ő takarít otthon, és kilencre hazamegy a sörözésből, mert a felesége várja, vagy egy nő akkor sem nézi le a férjét, amikor az munkanélkülivé válik, hanem bajban, betegségben is kitartanak egymás mellett. Ma ezt az elköteleződést a fogyasztói életszemlélet és a világháló is nagyon megnehezíti. Annyira kinyílt a világ, annyi emberrel ismerkedhetünk meg, hogy alig tudunk választani. Ráadásul belénk sulykolták, hogy mindenből a legjobbat kaphatjuk; na de ki mondja meg, mi számunkra a legjobb?  

Önismeret nélkül is működhet

Nagyon sok veszekedés mögött a saját szorongásaink állnak. „Tudnunk kell, mire miért reagálunk túlérzékenyen. Abból a fiatalemberből, aki olyan családban nőtt fel, ahol a nők soha nem becsülték a férfiakat, a párja első megjegyzésére, hogy milyen hülye, mert tejfölt hozott joghurt helyett, előjön az összes régi sérelme. Holott a nő nem gondolta ilyen komolyan, csak őbenne is egy régi frusztráció munkál, mert az ő családjában meg mondhattak bármit a nők, a férfiak soha nem figyeltek rájuk. Az egyiknek ilyenkor tudnia kell azt mondani, hogy »bocsánat, tényleg nem figyeltem«, a másiknak meg azt, hogy »ne haragudj, úgy érzem, soha senki nem hallgat rám, és ezt ilyen indulatokat vált ki belőlem«. Rögtön más lesz a kölcsönös kommunikáció, de ehhez önreflexió kell. Mindenkinek tisztában kell lennie a saját részével, mert amikor erőteljesebben reagálunk, mint ahogy a helyzet megkívánná, az mindig mélyebbről jön. Ha ezt tudatosítjuk, és meg tudjuk haladni, akkor változik a személyiségünk; és erre halálunkig van esélyünk.”

A szenvedélyes szex szerepe

Elterjedt tévhit, hogy csak szex legyen, aztán minden rendben lesz, pedig ez fordítva működik: csak ha minden rendben van, akkor lehet a szex is jó. „A szexualitásban ma nagyon sok a vizuális élmény, és kevés szó esik az érzelmi részéről, az intimitásról, ahol nem a teljesítmény a fontos. A megértésnek, kötődési képességnek nagyon nagy szerepe van az ágyban, és ha ezek az életünk más területén hiányoznak, ott is hiányozni fognak.”

Létezik tartós boldogság

Csak boldog pillanatok léteznek. A művészet az, hogy ezeket meg tudjuk-e élni. A fogyasztói társadalom arra épül, hogy mindent meg lehet venni, de egy csomó szorongást is veszünk vele, mert a drága autó sok költséggel jár, s ellophatják, a mobilt meg kell tanulni kezelni, a ruhához cipő kell, a cipőhöz táska. Aki egy koncertre is úgy megy, hogy nem a zenét élvezi, hanem azzal foglalkozik, hogy ott jó fényképet készítsen, amelyet majd feltesz a Facebookra, az nem tudja megélni a pillanat örömét. Pedig a boldogság csak ennyi, és aki nem veszi észre, az lemarad róla.

Ha belép egy harmadik

Amikor a távolodás megkezdődik a társak között, ebbe a résbe könnyen beléphet egy harmadik fél. „Félrelépőnek, megcsaltnak vagy szeretőnek lenni egyformán megalázó. A párkapcsolat olyan, mint egy ház ablakokkal és falakkal. A zárt fal a két ember intimitása, az ablak pedig nyitás a világba. Amint a kapcsolatba belép egy harmadik, az intimitást kivisszük, a falak helyén panorámaablakok lesznek, az ablakokat pedig befalazzuk, mert az új kapcsolat titkolásával vagyunk elfoglalva. Egy ilyen házban nem lehet élni. Mindenkivel megtörténhet, hogy szerelembe esik, de az, hogy meddig megy bele érzelmileg, hogy egy kaland marad-e, vagy rámegy a házassága, már az ő döntése. A legnagyobb szenvedéssel az jár, ha valaki az új kapcsolatba is belemegy, de a régiből sem tud kiszállni. Ha ez sokáig tart, az állandó kétség, konfliktus, önvád, a sok hazugság a személyiséget is torzítja. Pedig ha annyi energiát fektetnénk eredeti kapcsolatunkba, amennyit a párhuzamos kapcsolatokba, az is rendbe jöhetne. A múltban könnyebb volt, mert a kapcsolatok szabályok szerint működtek, a közösségi elvárásoknak megfelelően. Sokszor nélkülözték az érzelmeket, de biztonságot nyújtottak. Ma egyenrangú kapcsolatot akarunk, de ehhez nem rendelkezünk olyan kompetenciákkal, mint a kommunikáció, konfliktuskezelés, együttműködés és érzelemkifejezés készsége. Ezeket meg kell tanulnunk, mert általuk nagyon sok párkapcsolatot megmenthetünk.”

Túllépni a váláson, szakításon

A mai világ azt sugallja, hogy nincs idő a fájdalomra. Ez nem igaz: a kapcsolatot meg kell gyászolni, mert azt az embert, akivel elváltak útjaink, szerettük, életünk része volt. „A sokk után következik a düh, és csak lassan jutunk el az elfogadásig. Ilyenkor támogatnunk kell az érintettet, és nem ellendrukkerként, hogy hülye volt, örülj, hogy megszabadultál tőle, hanem úgy, hogy hagyjuk, beszélje ki a fájdalmát. Ez segít, hogy áttekintse, feldolgozza, mi nem működött, és indulatait ne vigye magával az újabb kapcsolatba. Egy ideig összetarthat valakivel, hogy szidjuk a régi párjainkat, de utána ezt a dühünket egymás ellen fordítjuk. Viszont azzal is vigyázni kell, hogy régi görcseinket, félelmeinket ne vetítsük rá az új társra. Igaz, hogy aki egyszer megégette magát, az a gyufától is fél, de az is igaz, hogy megelőlegezett bizalom nélkül nem jöhet létre párkapcsolat.”

Minden kapcsolat menthető

„Micimackó mondta Malackának, hogy az otthon ott van, ahol te vagy. Amikor már nem ezt érezzük a társunkkal kapcsolatban, megkezdődött az elhidegülés. Ha szinte falak húzódnak köztünk, nem tudunk beszélgetni semmiről, nem is érdekel, mi van a másikkal, viszolygunk az érintésétől is, és kizárólag a rossz emlékek jönnek elő, akkor már alighanem menthetetlen a dolog. A házasság, párkapcsolat négy alappillére a szeretet, az elköteleződés, a felelősség és a hűség. Amint ezek meginognak, megroggyan az épület.”