Szingapúr kettős arca

Délkelet-Ázsia kis városállamának repülőterén újabb meglepetés ér. A csarnok homlokzatán óriásplakát, három portréval: Shakespeare, Einstein, Chaplin. Ezek szerint mégis jó helyre érkeztem? Itt Shakespeare-t olvasnak, meghajolnak Einstein előtt, és szeretik Chaplint? Meg is nyugszom egy pillanatra. Ügyesen vívom a harcot a belépéshez szükséges kérdőívvel, de annál a pontnál, amikor arra kell válaszolnom, dolgoztam-e már valaha prostituáltként, leteszem a tollat. Mire gondolhatnak vajon? Írtam-e megrendelésre? Nem. Külön pénzért vagy egyéb juttatásért? Soha. Vagy hogy eladtam-e már a testemet akár egyetlen alkalomra? Oda igen, el nem. De hogy jön ez ide? Ha azt írnám, hogy igen, visszaküldenének oda, ahonnan jöttem? Nem kérdezek, inkább kitöltök. „No” – írom oda, ahova kell. És készségesen válaszolok minden további kérdésre. Már átléptem az utolsó „határvonalat” is, amikor eszembe jut, mit olvastam abban a bizonyos cikkben. Ha drogot találnak nálam, az Isten sem ment meg a halálbüntetéstől. Pénzbírsággal sújtanak egy eldobott csikkért, vagy ha alkoholt fogyaszt valaki a tömegközlekedési eszközök valamelyikén, de még azért is, ha valaki vizet iszik a metrón. Én sem értem, ez utóbbi miért bűn vagy felháborító? Botütés vár a falfirkáért, akárcsak azért, ha valaki nem a zebrán megy át az út túloldalára, vagy ha tilosban jár. Kérdeztem pár helybelit, amikor egy asztalnál vacsoráztam velük a város szívében, s ugyanazt a sós palacsintát kenegettem ugyanazokkal a szószokkal, mint ők, hogy nekik vajon mennyire fáj, hogy ilyen szigorú szabályok közt élnek. Legyintettek. Mintha nem is értették volna, miről faggatom őket. Vagy csak mosolyogtak, így adva tudtomra, hogy minden rendeletet meg lehet szokni. Még a rágógumizást is megtiltották – mondta egyikük –, de csak az utcán – tette hozzá rövidke hatásszünet után, az viszont senkit sem idegesít, vonta meg a vállát.

Az egyik leggazdagabb állam

Szingapúrnak van azonban egy másik arca is. Csak ami a prostitúciót illeti: a legfényesebb sétálóutcákban, butikok és ékszerboltok szomszédságában különleges „irodákba” vezetnek a lépcsők. Sok lépcső, felfelé. „A testi örömök szolgáltatási helye” ez, ahol egy arra illetékes személy felveszi a rendelést, és sok pénzért házhoz megy a fotóalbumból kiválasztott hölgyemény. Ha rend a lelke mindennek, akkor ugye, legyen rend ezen a téren is. Erre a lehetőségre egyébként már a repülőtéri taxis is felhívta a figyelmemet, miközben a pálmafákkal szegélyezett sugárúton suhantunk a város szívében. A hatalmas bankok, a felhőkarcolók már akkor feltűntek. A taxisofőr azt az útszakaszt is megmutatta, ahol a Forma–1 éjszakai futamai zajlanak. A kikötő felé csak odabökött. „A világ egyik leggazdagabb állama a miénk – szólt büszkén –, kikötőnknek nemcsak hatalmas forgalma, stratégiai jelentősége is van, hiszen Szingapúr az Európát Kínával összekötő hajóút mentén fekszik. Három nap alatt ki is ismeri magát az ember a város szívében. Addigra azt is tudni fogja, hogy a szigetállam lakosságának legnagyobb részét a kínai származású szingapúriak alkotják, de sok a maláj és az indiai is. Buddhista templomaikból sehol sem nézik ki a messziről jött idegent. Épp ellenkezőleg: szemmel láthatóan jóleső érzéssel fogadják érdeklődését.

Kert elképesztő attrakcióval

Eltévedni nappal nem lehet a városban. A Marina Bay Sands olyan építészeti remekmű, amelyet mindenhonnan látni lehet. Három felhőkarcoló tetején egy óriási hajó. Vagyis egy páratlan látványú szálloda több mint kétezer szobával, a tetején pedig a világ legnagyobb panorámás, feszített víztükrű úszómedencéjével. Olyan az egész, mint egy repülő hajó. A mindenre kíváncsi turista nem kis összegért a kilátóba is felliftezhet, s ha éppen nem borítja köd vagy pára a várost, megcsodálhatja különleges épületeit és százötven plázáját. Én csak a Mustafa Centerbe jutottam el, de az is elég volt.

Ez nem sci-fi, és nem is valamiféle futurisztikus erdő. Szingapúr világviszonylatban is egyedülálló turisztikai látványossága. Egy óriási – öböl menti – kert elképesztő attrakcióval. A százegy hektáron felépített, filmbe illő parkban tizennyolc tölcsér alakú, hálós lombozatú szuperfa áll, amelyek magassága huszonöt és ötven méter között váltakozik. Nappal szürreális a látvány: mintha csak az Avatar világába keveredtünk volna. Ökoturisztikai parkról lévén szó, a fák többféle funkciót látnak el. Például begyűjtik az esővizet, amellyel a kertben locsolnak, a napenergia felhasználásával pedig a szökőkutakat működtetik. A két legnagyobb fa között megépített függőhídszerű sétányról nemcsak a város, a teherhajóktól hemzsegő öböl is megcsodálható. Lélegzetelállító a látvány: alattunk egy egész törpeállam, odébb pedig, ameddig a szem ellát, az óceán.

Sötétedés után eltűnnek az üvegházak, a világ minden tájáról idetelepített növény- és virágritkaságok, a pompás orchideák, broméliák, a sosem látott cserjék, bokrok, egzotikus fák, bezár az esőerdő-pavilon, és elkezdődik egy varázslatos, zenés fényshow, a Garden Rhapsody, amely során egészen különleges, számunkra karácsonyi hangulatot keltenek a szuperfák.

Nem könnyű elhagyni a kertet. Magát Szingapúrt sokkal könnyebb. Főleg annak, akinek három nap alatt sem tudott beköltözni a szívébe. Ez vagyok én. Mindabból ugyanis, amit kínált, csak egy kis buddhista templom hangulatát, az óriáspark szépségét és egy parányi üveg jázminolajt őrzök. És az örömöt, hogy bár többször is vétettem a gyalogosokra vonatkozó szigorú közlekedési szabályok ellen, botütés nélkül megúsztam a késő esti sétákat.