<p>Már kicsit értem, most megéltem, milyen, amikor az élet fordul, és hogy a közös körhintából bármelyikünk bármikor kiléphet. Nélküled vagyok. Egyedül. Most érzem, hogy milyen egy-énként megszületni, és hogy az életben egy dolog állandó, mindig egyedül lenni. Amikor nyitva a szemem, látok társakat, képeket, de amikor becsukom, a sötétbe mindig egyedül megyek.</p>
Most, hogy nem vagy, a szemem résnyire csukódott. A rajta átszűrődő képeken már sehol nem vagy ott. A nyomaidat, persze, lépten-nyomon látom. A pedánsan elmosott tálon, az itt hagyott poháron, az utolsó reggelre péppé gyúrt ágyon. Már csak a semmi mesél rólad, a szekrényben tátongó üresség, a hiány.
Azért remélem, jól vagy!
Birtokolni, gazdagnak lenni jó időkben normális. Mást mellettem látni ugyanúgy triviális. Mintha a Most kötelessége mindenkor az volna, hogy ami van, örökké tartson. Te, aki mellém álltál, az idők végéig itt maradjon. A szál, ami kettőnket kapcsolt össze, fel se tűnt, amikor egymást táncoltuk körbe. Most viszont, hogy egyikünk messzire távozott, a szál megfeszült. Nem tudom, de azt hiszem, neked is fájhatott.
A sok észrevétlen apróság értékké változott, és már látom a láthatatlant, a belőled kapott darabokat, a lassan belém ivódott mondatokat.
Tudom, ha a szememet lecsukom, ott egyedül leszek. De amíg nyitva van, nyújts nekem kezet! Minden legyen úgy, ahogy lehet, mert tán törvény egy-énként megszületni, de ne legyen szabály mindvégig egyedül lenni!
Kép a Vasárnap aktuális számában!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.