Senki nem tapsol úgy, mint a magyarok

A párjával, Anton Čukannal kettesben fogad féli otthonukban, s miután Anton tapintatosan elvonul az emeletre, Marika mesélni kezd. Arról, hogyan találkoztak harminc év múltán a gitárművésszel és zenei rendezvényszervezővel, amikor már elveszítette férjét, az operaénekes Štefan vagy István Jančit, és Tonko is megözvegyült. Előtte mindketten Pozsonyban éltek, a Slovkoncert szólistái voltak, majd Bécsben léptek föl, de soha nem találkoztak.

Marika több nyelven énekel, másfél ezer dalnál is több van a repertoárján, s máig emlékszik mindegyikre. A fellépések előestéjén és közvetlen a kezdés előtt azért átismétli a szöveget: olyankor csak arra figyel, és a koncertre, nehogy megtörténjen az, ami még konzervatorista korában. „Nagyban cseverésztünk, és amikor kimentem a színpadra, kiesett a szöveg, pedig a Csiribirit gyerekkorom óta ezerszer énekeltem. Mosolyogtam, és lalaláztam, eszembe jutott, amit a tanárnőm mondott: abba ne hagyd a dalt soha! A közönség nem vett észre semmit, aztán beugrott a szöveg. De megtanultam a leckét.”

Ötven rózsa Kekkonentől

Operaénekesi szakra járt a konzervatóriumban, kényszerből, mert csak az nyílt. Ma is imádja az operát, de nem az ő világa, bár a férje az operaház szólistája volt. „Előadóművész vagyok, szeretek játszani a színpadon, kicsi koromtól odavoltam az operettért, eleinte csak azt énekeltem. Szerettem Honthy Hannát, Németh Marikát, Zentay Annát, de aztán jött egy fordulat: az iskola elvégzése után kaptam egy felkérést Finnországba. Szép magyaros népviseletet varrattam, az egész országot bejártuk, minden hónapban más városban koncerteztünk. Legtovább Helsinkiben voltunk, két hónapig. Urho Kekkonen elnök egy hatalmas virágcsokrot küldött nekem a színpadra, s amikor átadták, felállt és meghajolt. Nagy sikereink voltak ott. Az operetteket szinte mind lefordították finnre, de a finnországi orosz menedzserünknek nem volt elég az operett, gipsy show-t akart, és magyar nótákat. A finnek rengeteg magyar nótát ismernek, és imádják őket; a Csak egy kislány van a világon a legnagyobb sláger. Ezt finnül is megtanultam, s még néhány ottani dalt, hogy kedveskedjek a helyieknek. Jól beszéltem finnül, bár kacifántos nyelv. Még itthon vettem magamnak egy magyar–finn szótárt, nyelvtan is volt benne, s abból sokat tanultam. Németül is tudtam, a szüleim gyerekkorom óta járattak magánórákra. Nagy barátságok születtek ott: bankárok, sok ismert személyiség, köztük színészek is eljártak a fellépéseinkre, ők gyakran meghívtak a színházba.”

Marika itthon 1973–74-ben az Új Színpad tagja volt, de csak kisebb prózai szerepeket osztottak rá. „Ezerkétszáz koronáért naponta volt próba, este előadás, így nem vártam ki, míg lehetőséghez jutok a színházban, elfogadtam egy bécsi szerződést. Rengeteget szerepeltem, csak a Szlovák Televízióban 68-szor léptem fel. Sok helyre hívtak, nőnapi műsorokra, üzemekbe, farsangi ünnepségekre, volt olyan hónap, hogy hatvan fellépésem volt, már nem akartam vállalni. Amikor Bécsben voltam, az első három hónapban mikrofon nélkül énekeltem, volt úgy, hogy hat órát. Playback, tehát alájátszás és szimulálás nem volt.”

Kis közösségek is szeretettel várták

Minden fellépésnek megvan a maga varázsa, mindegyikről megmarad valami – mondja Marika. Vannak pillanatok, amelyeket mélyen elraktározott az emlékezet, bár az is lehet, hogy mára megszépültek, esetleg kicsit más szemmel látja az egykor történteket. „Rengeteg a színpadi élményem, de arra vagyok a legbüszkébb, hogy a legegyszerűbb embernek is ugyanúgy énekelek, mint Párizsban vagy Helsinkiben. Kis falvakban is szeretettel vártak, hatalmas tapsviharokkal – mert ahogy a magyarok tapsolnak, úgy senki nem tapsol. Szeretem ezt a népet, így neveltek a szüleim. Ha nem lenne pék, vagy nem lenne gazda, nem tudnánk mit enni – anyukám így magyarázta nekem meg gyermekkoromban, hogy mindenkit tisztelni kell.”

Amikor azt mondta, hogy idén dupla jubileumot ünnepel, kijavítottam. Mert bizony triplát! „Jaj, igen! Még mielőtt fölkerültem a konzervatóriumba, sok versenyre jártam, s az iskolai évek alatt is felléptem, az Ifjú Szivekben is énekeltem – nagyot kacag, és nem rejti el örömét. – Négyéves lehettem. Apukámnak, aki a szövetkezetet alapította itt, Félben, volt egy fűszerüzlete és vendéglője is, és megengedte a féli zenészeknek, hogy ott muzsikáljanak. A cimbalmos Laci bácsi játszotta a csárdásokat, s fölállított a hangszerre, én meg illegettem magam és énekelgettem. Mondták is, hogy ennek a kislánynak nagyon jó ritmusérzéke van. Anyukám elvitt a kántor úrhoz, ötéves korom óta nála tanultam zongorázni. A konzervatóriumban ez jól is jött, igaz, akkor kicsit mérges voltam, mert sokat kellett gyakorolni.”

Több nyelven énekelt

Mire a magyar nótákat és cigánydalokat kezdte énekelni, alapított egy csoportot, amelyben négy műfajban – operett, musical, szlovák és magyar népdal, cigánynóták – lépett fel. „Az volt a célom, hogy egy picivel magasabbra vigyem az esztrádművészet színvonalát. Több nyelven is betanultam a dalokat, Bécsben németül, Helsinkiben finnül, Párizsban, ahol sanzonokat is előadtam, franciául. Magyarországon sok helyen felléptem, ott is a legtöbbször két nyelven. Abban az időben a népszerű Hudci együttes vezetője megszólított, hogy énekeljek velük, s ők betanulták az én dalaimat, magyarokat, szlovákokat.”

Bár Goda Marika a jelenben él, az emlékek fel-felvillanak. Néha az emberek is besegítenek. „Két helyen is megtörtént, hogy odajöttek hozzám, mondván, hogy »hallottuk magát negyven évvel ezelőtt, akkor a budapestiekkel énekelt«. Vagy: »Jaj, művésznő, örülünk, hogy még látjuk.« Jót nevettem, és meg is jegyeztem, hogy negyven év, ki se szabad mondani, de csöppet se bánkódtam miatta. Inkább boldog voltam, hogy emlékeznek rám, mert itthon sok évre kiestem a köztudatból.” Marika 1971–72-ben vendégszerepelt Finnországban, öt évig (1974–77) Bécsben, ott a jugoszlávoknak is énekelt. „Nem jöhettem bármikor haza, a Slovkoncert megszabta, mikor lehet. Úgy vártam azt a napot! Akkor mentem férjhez, mikor kikerültem Bécsbe. Később a férjemnek is elintézték, hogy eljöjjön oda vendégszerepelni, így együtt lehettünk. Pista, akinek édesanyja magyar volt, gyönyörűen énekelt bariton hangjával a mi nyelvünkön is. Hasonló hangja volt, mint Melis Györgynek, de sötétebb.”

Marika érsekújvári születésű édesapja családjában mindenkinek gyönyörű hangja volt. Apukája, aki a Csemadok pozsonyi alapszervezetének egyik alapító tagja, nagyon szerette a zenét, és sokszor dúdolgatta az operettdalokat. Marika budapesti nagybátyjától sok lemezt kaptak, és a lány rendre hallgatta őket. Ha felhangzott Németh Marika hangja, el sem mozdult a rádió mellől. Később A két Marika című közös gálaműsorban, amelyet Szlovákia-szerte és Budapesten is láthatott a közönség, együtt szerepelt a magyar primadonnával. A rádióban pedig többször is bemutatkozott ismert magyar énekesek társaságában.

„Az volt a gyerekkori vágyam, hogy Budapestre kerüljek – meséli egy be nem teljesült kívánságát. – Még diákként el is mentem meghallgatásra, de hazajövet a tanárnőm felvilágosított, hogy ez nem olyan egyszerű, csak úgy mehettem volna ki, ha férjhez megyek oda. Én akkor már nagy szerelemben voltam a jövendőbeli férjemmel, akivel egy nyári koncerten ismerkedtem meg, és részemről szerelem volt első látásra. Mivel mindig a szívemre hallgattam, el is dőlt a sorsom.”

A teljes cikk a Vasárnap 31. számában jelent meg!