2019. 6. 7. Céltalan csatangolás… Ha valaki útbaigazítást kérne, hát bizony nem tudnék segítségére lenni, miközben több mint két évtizede nagyon-nagyon sokszor végigbumliztam a várost. Meg is találok mindent, de általában nem célirányosan megyek, csak úgy élvezem a hangulatát. Betérek egy-egy templomba, mindig újrafölfedezem (Alzheimer: mindennap új barát), leülök egy sörre, bekukkantok egy könyvesboltba, nekitámasztom a hátam a dóm naptól átforrósodott falának…
2019. 6. 7. Középkori templomok portáléján gyakori ábrázolás, egy bekötött szemű nőalak, aki a zsidókat szimbolizálja, hiszen nekik nem adatott meg a Messiás eljövetelének a meglátása, valamint a koronás nőalak, a győzelmes királynő figurája, amely a keresztény egyházat jelképezi. Viszont akár fordítva is lehetne: lám, a keresztények nem látják, hogy Jézus nem a Messiás, stb. A szimbólum csak idő kérdése tehát: ki foglalta le, és mikor. Később megfordítani már nemigen lehet. Aktualizálni is lehetne: a bekötött szemű nőalak a xenofóbok, kirekesztők jelképe, akik nem látják az emberiség egységét, stb. Viszont fordítva is elképzelhető: a vakok, akik nem látják az Európára leselkedő veszélyt, stb.
2019. 6. 8. Szent Kasszián esete. A keresztényüldözések idején a dél-tiroli Imolába menekült, ahol a gyerekeket titokban a keresztény hitre nevelte. Amikor a helyi prefektus erről tudomást szerzett, felheccelte a „pogány” kisgyerekeket, hogy öljék meg tanítójukat. Azok zsinórral összefűzött könyveikkel, illetve a fém írópálcikáikkal agyonverték, illetve -szurkálták őt (a Stiftspfarrkirche plébániatemplom egyik mennyezeti freskóján ennek természethű bemutatása). A tanítók védőszentje lett Kasszián. A pedagógusi életpálya metaforája is lehetne a tanítványai által megölt pedagógus, hiszen ha jól meggondoljuk, a jó tanító életét adja a gyerekekért, a gyerekeknek. Másrészt meg a gyerekek felheccelhetősége: a náci, kommunista vagy iszlamista gyerekkatonák…
2019. 6. 9. Vacsora a Ratskellerben. Egy sarokasztalnál ülünk, a mellettünk lévő kettes asztalhoz egy fiatal pár telepszik. Két fiú. Velem párhuzamosan egy borostás képű barna, srégen velem szemben pedig egy szőke, szakállas (mindketten a húszhoz lehetnek közelebb). Az előbbi német, de angolul diskurálnak, tehát az utóbbi lehet, hogy angol (amerikai?), vagy ki tudja, milyen szerzet. Meghitten beszélgetnek, nevetgélnek, ételükből falatkákat adnak a másiknak, mint afféle szerelmesek.
Tolerancia: ami tetszik, annak elfogadása nem az. Ha valami teljesen az értékrendünkkel szembemegy, mégis elviseljük (nem, ez nem jó kifejezés, nem „elviselésről” van szó, az eleve a magasból le…), mégis tudomásul vesszük, elismerjük, hogy helye van a világon, ha hatalmunkban állna is, nem tennénk ellene semmit, sőt (minden virág virágozzék) még támogatnánk is a magunk eszközeivel, nos, az a tolerancia. Nem kell úgy élnünk, de hagyni a másikat, ha ő úgy akar. Igen, az élni és élni hagyni elve.
Egy fehér, egybeszabott, bokáig érő ruhás (inges?) néger férfit látok. Én úgy gondolom, hogy nem hordanám ezt itt a helyében, de ha ő ebben érzi magát otthonosan, miért ne tehetné? Senkinek a szabadságjogait nem sérti ezzel. S ha európai öltözékre váltaná is, bőre színét úgysem tudná lecserélni. Szép fekete nőket látok tarka afrikai öltözékükben. Miért cserélnék le?
2019. 6. 11. A Die Zeitben tanulságos beszélgetés Eva Menasséval a többi között arról, hogy az internet mekkora káoszt okoz a világban. Bárki elmondhatja a véleményét a széles nyilvánosság előtt, semmi filter, semmi szűrő, s a maga kis (nagy) buborékjában akár tetszik is egyeseknek, amit mond, miközben az egész világ szétpattant ilyen apró buborékokra, amelyek résztvevői a földkerekség tetszőleges pontjairól lehetnek. Tehát miközben akár mindkét szomszédjával köszönőviszonyban sincs az egyén, él egy virtuális világban, mondjuk, egy amerikaival, indiaival, svéddel, magyarral stb. együtt (de ez akár egy nyelvre, nemzetre lebontva is érvényes lehet). És ha ezt hálózatszerűen képzeljük el, akkor egy óriási káosz keletkezik, mert nem hoz megoldást a konkrét életkörülményekre, életminőségre. A Mézga család köbükije jut az eszembe, aki ül egy magas torony tetején, s onnan kommunikál a nagyvilággal. És rengeteg ilyen torony magasodik egymás mellett. Honnan álmodták ezt meg az akkori rajzfilmalkotók?
2019. 6. 12. Egy régiségkereskedés ajtaján a következő felirat: „Wir nehmen keine Bücher an! Und untersagen das Ablegen.” Könyveket nem veszünk át! Itt hagyásuk is tilos. Itt a jövő!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.