Viera Kamenická Pozsonyi zsidó mesék című kötetének bemutatását három különösen fontos címszó köré szeretném szervezni.
Az első az emlékezet. Ez a kötet csupa olyan helyet, személyt, hagyományt mutat be, amelyek és akik ma már nem léteznek abban a formában, ahogy itt olvashatunk róluk. Persze a zsidó hagyományok, ünnepek és szertartások világszerte jelen vannak, itt viszont egy letűnt közösség, a pozsonyi zsidó negyed világa elevenedik meg. Ez pedig különös varázst kölcsönöz ennek a könyvnek, hiszen azt várja el tőlünk, akik ezt a világot nem ismerhettük, hogy a képzeletünkkel építsük fel és népesítsük be. Egy képzeletbeli mesevilág tárul elénk a kötet történeteit olvasva, amely ugyanakkor valós tényekre épül: épp e két, olykor csodálatos módon egymást keresztező párhuzamos között húzódik az emlékezet tere, amely hol a képzelettel, hol a valósággal elegyedik. A szerző, aki itt és most emlékezik, befogad bennünket a saját emlékei közé, kiterjeszti felénk saját emlékezeti terét. Így már a mi emlékeinknek is része lesz ez a valóságból és képzeletből gyúrt történethalmaz.
Mi által szerveződik ez az emlékezet? Elsőként a kiemelkedő események által: az ünnepnapok, családi események, rendkívüli történések meghatározó szerepet játszanak benne. E kötet több meséje is a zsidó ünnepekről szól: a szabbatról, a pészahról, a purimról vagy épp a hanukáról. Olvashatunk az ősi zsidó legendákról és arról, hogyan tartották meg ezeket az ünnepeket a pozsonyi zsidók. Mindez pedig gyermeki nézőpontból tárul elénk, meseszerűen, éppolyan iramban, ahogy a korabeli zsidó gyerekek saját környezetük felfedezésére indultak.
Nemcsak az ünnepek és a rendkívüli események foglalnak el kivételezett helyet az emlékezetben, hanem a kiemelkedő személyek is. Ők azok, akik a kötet további meséit ihletik: Leo Nágel, a szegény cipész, aki levelet írt az Úristennek, a kis Mendel, aki továbbvitte a jeruzsálemi titokzatos kamra hagyományát, Mojse Schneider, az öreg tanító, akiről a betűk is történeteket meséltek, Josszele, a vízhordó, aki nem várt segítségre lelt a közös kútnál, és Dávid, a pozsonyi birkózó óriás. Ők is részei a hagyománynak.
Ugyanígy nem tekinthetünk el a helyek fontosságától. Pozsonynak olyan részein járunk ebben a könyvben, amelyeket a mai városképhez már csak gazdag képzelőerővel tudunk hozzáképzelni. Ennek a kötetnek persze nem az a célja, hogy történelmi hitelességgel dokumentálja ezeket a helyeket, inkább az, hogy megtartsa őket az eleven emlékezetben, hogy felkeltse azok érdeklődését is, akik mindeddig semmit vagy csak kevéskét tudtak a Váraljáról, a zsinagógákról és a zsidó negyed más meghatározó épületeiről, utcáiról, tereiről, amelyeket a mai Pozsony térképén hiába keresnénk.
A második hívószó az emberiesség. Sokféleképpen lehetne írni erről a hagyományról, amely a Pozsonyi zsidó mesék lapjain megelevenedik, de szerintem a szerzőnek, Viera Kamenickának meg sem fordult a fejében, hogy másképp írjon róla, mint ahogy megtette. Minden sorából mélységes empátia és emberség árad, és nem átall sokszor régimódinak tűnő tanulságokat beleszőni a meséibe. De talán nem is tanulságok ezek, egyszerűen csak emberi megnyilvánulások, amelyek azt emelik ki, mennyire alapvető dolog az együttérzés és mások megsegítése. A Pozsonyi zsidó mesék mintha egy letűnt világ részeként mutatná be ezt az emberiességet, amely egyszerre veszett oda ezzel a világgal. Közben pedig élő példaként szolgál arra, hogy egyáltalán nincs minden veszve, amikor kiáll e mellett az alapelv mellett. A Pozsonyi zsidó mesék egyik fontos vonása, hogy a hagyomány megtartásáról nem mint öncélú kötelezettségről beszél, hanem mint eszközről, amely egy egészen egyszerű, ám létfontosságú cél szolgálatában áll. Ez pedig az önzetlenség, a környezetünk iránt mutatott őszinte nyitottság, a viszonzást nem váró segítés. Sokféle vallás parancsait képzelhetjük ezek mögé a hívószavak mögé, ám itt inkább a vallásokon és a hagyományokon is túlmutató emberi összetartás hangsúlyozásáról van szó.
Harmadik hívószóként a párbeszédet emelném ki, ami talán elcsépelten hangozhat, de jelen esetben nem gondolom annak. Érdekes találkozásokat köszönhetünk a kötetnek. Kulturális, emlékezetbeli találkozásokról van szó, amelyek ugyanakkor nagyon is eleven eredményeket hoztak. Egy eredetileg szlovák nyelvű könyv mesél ugyanis egy peremvilágról, a zsidók nyelvben, szokásokban, vallásban különböző hagyományáról, amely viszont földrajzilag átfedésbe került a szlovák közeggel. Most pedig Viera Kamenická kötetét Csanda Gábor magyar fordításában is olvashatjuk, ami egy következő kultúrát és hagyományt hoz be a képbe. A közvetítések sorozata nem kell, hogy az értékek elsikkadásával járjon, és erre ez a kötet kiváló bizonyíték. A Pozsonyi Kifli jól választott, amikor téma, szerző, fordító ilyen hármasa mellett döntött, mert értelmes és élvezetes párbeszéd jött létre.
Mivel azonban mesekönyvről van szó, ezt a három címszót ki kell egészíteni egy további fontos szemponttal. A Pozsonyi zsidó mesék egyszerű, jól követhető, világosan felépített, régimódi, kedves történetek gyűjteménye, amely egyáltalán nem csak egy elszállt történészi elképzelés eredménye, hanem hús-vér gyerekeknek szóló, valódi olvasmány. Persze felnőttek is forgathatják, ha könnyed bevezetőt keresnek a pozsonyi zsidó múlt egyes epizódjaiba. Amit a kötettől biztosan várhatnak: egy titokzatos világ kedves történeteit finom humorral, mélységes emberszeretettel, sok hittel és nagy szívvel elmesélve.
Viera Kamenická: Pozsonyi zsidó mesék, fordította: Csanda Gábor, illusztrálta: Viera Kamenická, Pozsonyi Kifli Polgári Társulás, Pozsony, 2018. Sorozatszerkesztő: Bolemant Éva
Elhangzott május 3-án a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás könyvbemutatóján a pozsonyi Csemadok-székház nagytermében
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.