Még nem is volt főiskolás, amikor Julika lányát játszotta a legendás kaposvári Liliomban. Diplomamunkáját Kiss Manyiról írta. Először a Hanussenben kapott szerepet, most a Zárójelentésben játszott Szabó Istvánnál. Az Örkény Színházban Egérke a Macskajátékban, a postamesterné Szép Ernő Patikusában, legújabban pedig a bibliai Lót felesége. Kerekes Éva egy fiú és egy lány édesanyjaként harmonikusan éli az életét.
Milyen megfontolásból döntötte el annak idején, hogy Kiss Manyit választja diplomamunkája tárgyaként?
Huszti Péter tanár úr többször behozta mint párhuzamot, hogy van valami közös bennünk, de másoktól is hallottam, hogy hasonlítok rá. Személyesen nem ismertem őt, csak filmekből, és sokat olvastam róla. Az egész lényét ismerem, ha nem is találkoztunk. Egyértelmű volt, hogy róla írok. Kutakodtam utána, beszéltem azokkal, akik közelről ismerték, vagy játszottak vele.
A Macskajátékban igazi nagyágyúkkal játszik. Békés Italával, Molnár Piroskával, Pogány Judittal. Nagy élmény lehet három ilyen nagy karakterű színésznővel egy színpadon lenni.
Italában az időtlenséget, a kortalanságot, a kíváncsiságot szeretem. Egy csecsemőben nincs akkora érdeklődés a világ iránt, mint benne. Mindent meg akar érteni, fogalmazni. Utánamegy dolgoknak, rengeteget olvas. Ami nagyon érdekes benne: úgy tud jelen lenni, hogy szinte nem is látom a szeme színét. Nem tudom, milyen a haja, a füle, a szája. Igazából nem ezt kémlelem, mert engedi, hogy őt magát lássam. Eltűnnek a körvonalai, a rajzolatai. Csak egy sugárkoszorút látok. Nagyon jó a közelében lenni. Talán még barátságban is vagyunk. Pogány Judit nekem a régi Kaposvár. Tizenhat éves koromban, másodikos gimnazistaként beugrottam a Liliomba. Ő volt Julika, én meg a kislánya, Lujza. Onnan indultunk. Kaposvár nekem nemcsak az álmok csírája és a gyerekkorom, hanem maga a színház, amilyennek elképzelem azt a helyet, ahol a legjobb lenni a világon. Jutka nekem a kezdet. Úgy érzem, nekünk találkoznunk kellett. Piroskával másban nem játszom, csak itt, a Macskajátékban. De abban sincs közös jelenetünk. Számomra ő egy megingathatatlan oszlop. Távolról nézegetem őt, aztán körbejárom.
Egérke, a maga megkeseredettségével, lelki kínjaival mennyi fejtörés elé állította?
Nem volt vele zökkenőm. Van egy nagyobb, zárt jelenetem, egy monológom, amit nagyon meg kell csinálnom, hiszen nincs folytatás. Amikor olvasgattuk az anyagot, Örkény István csodálatos szövegét, éreztem, hogy Egérke másképpen beszél, mint a többiek. Úgy érzem, beletaláltam. Megvan a pozitív pólusa, a picisége és a nagysága is, és az, amitől mozdíthatatlan valójában. Ha bajom van egy szereppel, akkor csak azért, mert nincs jól megírva. Olyankor nagyon ki kell találni, hogy legyen valamilyen. Közben persze vigyáznom kell, nehogy beleessek abba a hibába, hogy túlruházom.
Hogy ne fázzon?
Igen. Ha nem finom, tapasztalt írói kézzel van megírva a figura váza, vagy drámai érzékenységgel, akkor rétegesen felöltöztetem. Olyankor szokott megesni, hogy a kelleténél több cucc van rajta.
Ha melege lesz, majd úgyis ledobja.
Csak ismerje fel azt a pillanatot! Egyébként minden szerepemhez találnom kell egy belső érzetet. Anélkül nem megy. Kapcsolnom kell valamihez a figurát. Ez a legjobb, legizgalmasabb, legrejtélyesebb része a munkának. Az életben is ezt szeretem. Találni, megtalálni valamit. Vagy találkozni. Utána jön természetesen a neheze, hiszen melózni kell vele, és nem biztos, hogy a végén azt mondom: megérte! De maga a találkozás, főleg a nagy találkozás felemelő érzés. Ami utána következik, az már újabb kérdéseket vet fel. Érdemes-e tovább menni vele, érdekes-e egyáltalán?
Zsótér Sándor rendezésében, Agatha Christie Gyilkosság meghirdetve című krimijének színpadi változatában is jelesre vizsgázott Miss Marple, a szikrázó szellemű nyomozózseni szerepében.
Én soha az életben nem választottam magamnak szerepet, hogy mit szeretnék eljátszani. Amit én magamról gondolok, az egy dolog. Sokkal jobban szeretem azt, amit másvalaki lát belém. Zsótér fejéből mindig izgalmas dolgok pattannak ki. Elfriede Jelinek Nórája sem az én faktorom, csak az lett.
Mert ötvenfaktoros színésznő! Nincs az a szerep, amelyben leégne a színpadon.
A Patika postamesternéjét például azonnal láttam magam előtt, amint elolvastam a darabot. Mintha levetítették volna. Éreztem, hogy én ezt ismerem. Olyan magától értetődő volt. Zsótérról még annyit: különös képességgel elindít valamit a fejemben, és egy függőhídon végigmegyek a szereppel. Logikai képességem nincs, semmiféle. Agatha Christie-hez viszont az kellett.
És Lót feleségéhez.
Ő inkább racionális. Nem a lelkével tapogatózik, hanem az eszével. Én meg lelkis, megérző vagyok. Nem rögtön tudatosítok, hanem hagyom, hogy előbb megtörténjen, aztán elhelyezem. A lányomban is ezt csodálom. Rálát. Nem időz, nem megy bele, nem ereszt gyökeret. Én hajlamos vagyok megragadni, és körbe-körbe járni, míg valamit meg nem értek belőle. De rögtön rálátni valamire…! Arra nem vagyok képes. A lányom már kiskorában azt mondta, ha valami javaslattal álltam elő, hogy igen, mama, az te vagy, én meg más vagyok. Meg tudta fogalmazni. Neki ez alaptétel volt. Ma is fellélegzek, ha látom valakin, hogy így gondolkodik.
Kire hasonlít a kislánya?
Aki elmúlt húszéves? Az édesapjára. Barna hajú és kreol bőrű. Olyan, mint a neve: Júlia Bella. Londonban tanul. Életet szaglászik, és gyűri az angolt. Közben bébiszitterkedik, hogy pénze legyen.
Nehéz volt elengedni őt?
Nem. Ő már kétéves korában határozott volt. Ő ő, én meg én vagyok. A mi kapcsolatunk kezdettől fogva ilyen. Az első gyerekemnél, a fiamnál kiszorongtam magam éppen eléggé. Nem féltem a lányomat. Megbízom benne. Tudja, mire vállalkozott, mit szeretne. Őt is, a fiamat is kiskoruktól fogva önállóságra neveltem. Hagytam, hogy menjenek, de résen voltam, nagyon figyeltem, hogy melyik az a pillanat, amikor utánuk kell nyúlni. Nem sok mindenre mondtam nekik nemet. Csak ha tudtam, hogy arra biztos nem lesz szüksége. Mindkettőjüknél volt egy-egy ilyen pillanat.
Ármin, a fia milyen úton indult el?
Fotográfus szakra jár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Hogy aztán mi lesz? Most ez érdekli. Két évig sokfelé járt a világban, mert modellkedett. De az utazás még a modellkedésnél is jobban érdekelte. Eljutott Japánba, Kínába, Thaiföldre. Minden utazásán ott volt vele a gép, és fotózott. Gimnazistaként rengeteg filmet nézett. Feltűnt nála, hogy a képi világ, a pillanat megörökítése érdekelte. Egyelőre nem akarja megfogalmazni, hogy mi akar lenni, mert ennyi minden érdekli. Most itt tart. Lehet, hogy ez csak egy lépcsőfok valami felé.
Otthon lakik még?
Már nem.
Akkor…
…igen, egyedül maradtam egy kis családi házban. Van első udvar és hátsó udvar. Rózsabokor, levendula, és még pár olyan növény, ami nem igényel nagy bíbelődést, csak folyamatos figyelmet. Elvárják, szeretik a gondoskodást, de nem naponta. Fenyők is vannak, meg tuják, kutyus, két cica, tehát nem is vagyok egyedül.
Hogyan élik meg a gyerekei, hogy az édesanyjuk egy kivételes tehetségű színésznő, aki például a Zárójelentés Énekerzsijeként Klaus Maria Brandauer partnere?
Nincs ebben a részükről semmiféle rácsodálkozás. A mi családunkban mindenki az, aki. Az édesapjuk karmester, zeneszerző. Sokat voltam velük, az óvodáskorig folyamatosan. Ott voltam az egymásra ismerésben, hogy ki kicsoda, és a közös együttléteink mindig a másik megértéséről szóltak. Hogy ő ki, és mit szeretne, mire vágyik. De a saját énemet sem nyomtam el. Mindkét gyermekem természetesen kezeli, hogy színésznő vagyok. A színpadon is ugyanazt az embert látják, akit otthon. Tudják, mire törekszem, mi az, ami engem igazán érdekel, és az nekik is ugyanaz. A lehető legtöbbet adni egymásnak. A minőségünk hasonlít. Tudjuk, mikor jó a másiknak, és keressük azokat a helyzeteket, amikor nemcsak külön-külön, hanem együtt is jól érezzük magunkat.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.