Ökölbe szorított kézzel

Azon méltatlankodott, milyen nyúzott vagyok, és számon kérte, hogyhogy hosszú hetek, hónapok óta nem tudok rá időt szakítani.

Régebben ilyen helyzetekben hosszasan magyarázni szoktam a bizonyítványom, hatékonyan, körültekintően ecsetelni, miért vagyok az adott élethelyzetben. Meggyőzőnek tűnő érveket sorakoztattam fel arról, mi minden lesz ezek után másképpen, szebben és jobban. Ma már nem teszem. A testbeszédgyakorlatok és a békéltető technikák tanulása sokat segített. A mozdulatokból, megnyilvánulásokból hamar kiderül, hogy passzív, asszertív (önérvényesítő, de mások véleményét tiszteletben tartó) vagy agresszív emberrel van-e dolgunk. Az agresszív ember gyakran úgy érzi, akkor védi leginkább a saját érdekeit, ha támad. Minél jobban mutatja ki a foga fehérjét, a dominanciáját, minél hangosabban és határozottabban juttatja kifejezésre az érdekeit, annál hatásosabb eredményt érhet el. Senki sem állíthatja meg, egyedül neki van igaza, a többiek ostobák, infantilisak és „bambák”! Sajnos az ilyen ember megfeledkezik arról, hogy nagyon könnyen megbánthat másokat. Figyeljünk tehát a jelekre. Az ökölbe szorított kézre, az összevont szemöldökre, eltorzult arcvonásokra, vagy ha valaki kissé megemelten és feszesen összefont karokkal nyilvánítja ki a hatalmát. A csípőre tett kéz akkor sejtet rejtett indulatokat, ha a könyökét kissé hátraszorítja az ember, mintha csatába, kakasviadalba indulna. A karlendítések határozottak, katonai vagy karnagyi mozdulatokra emlékeztetnek, vezényszavakat, parancsokat osztanak ilyenek kíséretében. Partnerviszonyban gyakran megfigyelhető, hogy ilyen kirohanásra a passzívabb másik fél olyan testtartással válaszol, hogy védekezően a törzséhez szorítja karjait, alárendeli, megadja magát az „ítélethirdetéskor”. Az agresszív ember sokszor azért tartja jó megoldásnak a viselkedését, mert a környezetében megtapasztalta, hogy az így viselkedők rendszerint eredményesebbek. Azok, akik a neveltetésük során más, sokkal elfogadhatóbb, emberségesebb megoldásokkal is találkoztak, nem biztos, hogy agresszorokká válnak. Az ellenséges, feszült helyzetekben felnövők idővel szándékosan szítanak agresszív versenyhelyzeteket. Otthonos terep ez számukra. Megtanulták, hogy a lábdobbantás, toporzékolás vagy a könnyekkel való zsarolás célravezető. Talán mert valóban az volt. Most értünk el oda, hogy eldöntsük, mit kezdjünk az ilyen helyzetekkel és az agresszorokkal. Lehetőleg ne vegyük fel a kesztyűt, és ne menjünk bele a játékba! Nincsen versenyhelyzet, nincs győztes és legyőzött sem. Ne vegyük át tükörként a mozdulatait, ne kakaskodjunk, fogadjuk el, hogy ezekben a helyzetekben még nagyobb fölényre tenne szert, mert ez az ő harctere. Éljünk nyugodtan a tanultakkal: ha egy ilyen emberrel találkozunk, jelezzük neki, ha így folytatja, otthagyjuk. Kifelé fordított lábfejjel, már-már elindulásra készen utaljunk is erre. A szemkontaktus keresése ilyenkor a haragnak újabb tüzét csiholhatja a másikban, provokálónak érezheti. Kerüljük, ügyeljünk a nyugodt légzésre, oldott testtartásra, ne adjuk látható jelét annak, hogy a vehemenciája, harsány megnyilvánulása bármilyen eredménnyel járhat. Mindemellett maradjunk önérvényesítők. Merjük kimondani, amit ilyenkor érzünk: „nem esik jól, hogy ezekről nem tudunk higgadtabban, nyugodtabban beszélni”, „fáj, hogy az ellenségednek tekintesz, mert nem vagyok az”, „gyere, játsszuk újra, induljunk el még egyszer egymás felé, bántó szándék, sértegetés nélkül, beszéljük meg!” Ha az adott helyzetben egyik megoldás sem hatékony, távozzunk, és lehetőleg kerüljük a találkozásokat. Ez nem megfutamodás, csak az agresszor éli meg annak. A szakirodalom szerint a legtöbb durva, ellenséges megnyilvánulás mögött félelem bujkál, az ismeretlentől, a veszélytől, a kiszolgáltatottságtól való félelem. Haragosnak, indulatosnak lenni még mindig elfogadhatóbb mások szemében, mint kimondani azt, hogy félünk egy barát elvesztésétől, egy kapcsolat megromlásától, saját magunk felvállalásától.