Nő, doktornő

Egyebek mellett a John Steinbeck regénye alapján forgatott Édentől keletre című dráma felújított változatában, amelyben az érzékeny lelkű Adam Trask szerelmét, Cathyt alakította. Vagy a Szindbád és a Tigris szeme című kalandfilmben, amelyben ő volt Farah hercegnő, aki szépségével a hét tenger ördögeként is emlegetett főhőst is elvarázsolta. Később sem adta alább. Marguerite St. Justként A skarlát virágban még a körülrajongott Vörös Pimpernelt is lenyűgözte bájaival. A francia forradalom című háromórás történelmi drámában Marie Antoinette szerepét kapta a Dantont alakító Klaus Maria Brandauer mellett, de még ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az egész világ megismerje. Ehhez valóban dr. Michaela Quinn megható története kellett, aki apja halála után hátat fordít a civilizált, minden kényelmet biztosító Bostonnak, és Colorado Springs határvárosban vállal orvosi állást. Csakhogy a doktornőket ott sem látják szívesebben, mint másutt, a polgárháború előtti Amerikában, hiába végzett az illető kiváló eredménnyel. A fehérek és az indiánok állandó harca is nehezíti a beilleszkedését. Dr. Quinn fokozatosan nyeri el a városiak bizalmát, s ebben az is segíti őt, hogy örökbe fogad három árván maradt gyereket, és beleszeret egy becsületes „hegyi ember”, aki a városlakók életében is évek óta jelen van. A hat évadon át futó és százötven részből álló történetből két játékfilm is készült, de az már csak pluszként kapott elismerés volt Jane Seymour számára.

Aki egyébként nem is Jane, és nem is Seymour. Valódi neve ennél sokkal hosszabb – és a film világában használhatatlan. Ki bírná megjegyezni, hogy Joyce Penelope Wilhelmina Frankenberg? Bár ahogy a felvett neve, a Jane Seymour (VIII. Henrik angol király harmadik feleségét hívták így), bizonyos fokig az eredeti is beszédes. John Benjamin Frankenberg, az édesapa angol zsidó orvos volt, akinek a családja Lengyelországból menekült az Egyesült Királyságba, felesége pedig hollandnak született, és protestánsnak, házasságkötésük után nővérként dolgozott szülész párja mellett. Ennyit a szülőkről, akik mindent megadtak szépséges lányuknak.

Joyce-Jane tizennyolc évesen állt először kamera előtt Richard Attenborough egyik filmjében. S bár puszta feledékenységből lemaradt a neve a stáblistáról, a vigaszdíj mindenért kárpótolta őt. Michael Attenborough, a rendező fia ugyanis neki mondta ki a boldogító igent. Házasságuk azonban nem tartott sokáig, mindössze két évig. 1983-ban, amikor Budapesten játszott Robert Markovitz tévéfilmjében, Az Operaház fantomjában, Jane Seymour már harmadszor volt házas. Ebből a kapcsolatból két gyermeke született, majd újabb kettő, egy fiú ikerpár a negyedik férjétől.

Az Operaház fantomja föld alatti felvételei a kőbányai sörgyár alagsorában készültek. Ott volt a fantom színpadi díszletekből és kellékekből berendezett titkos birodalma, ott rejtegette szerelmét, a felesége halála után megszeretett pályakezdő énekesnőt, Mariát, aki külsőleg is, belsőleg is annyira emlékeztette elvesztett párjára. A Gaston Leroux szerelmi története alapján forgatott film címszerepét Maximillian Schell kapta, a fiatal énekesnő körül legyeskedő, jóképű rendező szerepét Michael York. Schell és York valósággal rajongtak a csinos angol színésznőért, a rendező azonban még náluk is keményebb csatát vívott a kegyeiért. A legszívesebben mindenkitől távol tartotta volna, s azon a címen, hogy reggeltől estig csak a szerepére összpontosítson, még az újságírókat sem engedte a közelébe. Távolról figyeltem én is a forgatást, úgy, hogy ne is lásson a rendező, de egyszer, két jelenet közti hosszabb szünetben mégis előmerészkedtem a díszletelemekkel jól körülbástyázott lesállásomból. Filmbeli ágyán ülve már vagy húsz perce társalogtam Jane Seymourral, amikor egyszer csak megjelent Robert Markovitz, s fölényes hangon, akár egy dúvad, üvöltözni kezdett velem is, a színésznővel is, hogy itt nincs interjú, mindketten felejtsük el, itt csak munka van, akkor is, ha éppen másfél órás átépítés zajlik a színen. Már álltam volna fel Jane Seymour mellől, amikor ő halkan és elegánsan, szemrebbenés nélkül annyit mondott csupán a felfuvalkodott rendezőnek, hogy: „Ez a te filmed, ez a másfél óra viszont az én pihenőidőm, amit azzal töltök, amivel akarok.” És egy finom mozdulattal visszahúzott magához.

Soha nem felejtem el Jane Seymournak. Emberségből, szakmaiságból jelesre vizsgázott előttem. A rendező elsomfordált, én pedig maradtam ott, ahol voltam. Egy pompás faragott ágyon egy lenyűgöző magatartású színésznővel. Aki nemcsak azért volt érdekes számomra, mert az egyik szeme zöld, a másik barna, s ilyet én még nem láttam (és azóta sem!), hanem mert úgy viszonyult hozzám, az akkor még láthatóan és érezhetően pályakezdő újságíróhoz, mintha legalábbis a The New York Times-t képviseltem volna. Minden kérdésemre kimerítő választ adott, nem leste fél szemmel az óráját, hogy mennyi időt rabol el a szünetéből az interjú, s még csak nem is zavartatta magát, hogy beszélgetésünk közben díszletmunkások, berendezők sürögnek-forognak körülöttünk, nem is szólva a sörgyár alagsorának hűvös, nyirkos légteréről. Mindezt a legnagyobb természetességgel élte meg, nem várta el senkitől, hogy körbetáncolják, kiszolgálják, kényét és kedvét, lelkiállapotát lessék. Kedves volt és közvetlen, az interjúadást ugyanúgy a hivatása részének tekintette, mint azt, hogy türelemmel várjon partnerére, Maximillian Schellre, aki nemegyszer késve érkezett a forgatásra, mivel a sminkjén (sósavtól szétmart filmbeli arcán) naponta öt órát dolgozott egy elismert sminkmester.

Jane Seymour közben elmesélte, milyen szerencsés körülmények között nőtt fel. Hogy szűkölködniük sosem kellett, mindenük megvolt otthon, szülei szeretetben nevelték, pályát ő választott magának. Eredetileg táncosnő akart lenni, ezért balettintézeti növendék volt, de tizennyolc évesen már a londoni Covent Garden foglalkoztatta. Fényes pályáról azonban nem álmodozhatott, hiszen még mielőtt az első nagy táncos szerepét megkapta volna, térdsérüléssel vitték kórházba. A röntgenfelvételek alapján, szülei tanácsára, szögre is akasztotta a balettcipőt. Nem sírt, nem bánkódott. A színpad és a színészi játék addigra annyira megfertőzte, hogy tudta, tánc nélkül is boldogulni fog. Pár mondatos szerepekkel kezdte a televízióban, aztán jött az Ó, az a csodálatos háború című film, amelyben már többet mutathatott magából, és huszonöt évesen úgy gondolta, Hollywoodban is beáll a sor végére. Fiatal volt, és naiv, azt hitte, meglátják, és azonnal megszeretik. A legkínosabb helyzetét is elmesélte. Fotóival a hóna alatt beállított egy jó nevű ügynökhöz, aki azonnal arra kérte, mutassa meg, mit takar a ruhája. Jane Seymour, bármennyire hiszékeny volt is akkoriban, a szófogadó kislány szerepét meghagyta másnak. Szó nélkül sarkon fordult, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy azt a folyosó végén is hallhatták. Ami persze nem jelentette azt, hogy másnap délelőtt már nem egy másik ügynöknél próbálta eladni magát.

Azóta tizenöt tévésorozatot adtak el a nevével, játszott történelmi drámákban, thrillerekben, akciófilmekben és romantikus szerelmi történetekben. Roger Moore partnere volt a Bond-filmben, Joe Lando karjaiban landolt mint Quinn doktornő. A színészet mellett a képzőművészet is beszippantotta. New York-i magángalériákban nem egy festményéért súlyos dollárezreket kapott. Akkor, a nyolcvanas években. Azóta ki tudja, mennyiért dolgozik?

Jane Seymour 2005 óta amerikai állampolgár. Huszonnégy évi házasság után a negyedik férjétől is elvált, húszéves ikerfiai azonban továbbra is összetartják a családot. Évente legalább kétszer, hálaadás napján és karácsonykor mindig együtt vannak, hiszen apjukat is, anyjukat is meggyőzték: a házasság megszakadhat, de a család, az család! A hatvanon túl is jó formában levő színésznő pedig mindent megtesz, hogy a múló idő a lehető leghalványabb nyomokat hagyja rajta. Mindent – egy bizonyos fokig. A plasztikai sebészetet ugyanis messziről kerüli, jobban bízik a természetes kozmetikai kezelésekben. Pozitívan gondolkozik, tornázik, jógázni jár, és az unokáival együtt nagyokat sétál. Nem titkolja: négyszeres nagymama, és ha éppen nincs is férfi az életében, akkor is jól érzi magát. Fest, szobrászkodik, könyveket ír, tagja lett a Brit Birodalom Rendjének, csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán, jótékonysági nagykövetként pedig a bántalmazott gyerekek oldalán áll.

Orvosként a mozivásznon sem rekedt meg. Dr. Quinn után a Vak-randi dr. Evanseként egy jól menő szemklinika vezető munkatársa, aki szívét-lelkét adja a betegeknek.

Olyan, mint az életben.

Kedves és közvetlen.