Misi bácsi a Szent Lukácsban

Hogy mi adja ezt az aurát, az első percekben megtapasztalja az ember, ha hallgatni kezdi Tóth Mihályt, vagy ahogyan védencei nevezik, Misi bácsit.

Tóth Mihály tizennégy éve érkezett Bodrogszerdahelyre feleségével, Zsuzsannával. Az egyházi teendők mellett azóta foglalkoznak az itteni gyerekekkel. Mint mondja, az első tapasztalás az volt, hogy a községben sok tehetséges ember van, ám ahogy mondani szokás, tizenkét jó játékos még nem jó csapat. Először az akkori polgármester bocsátott rendelkezésükre egy helyiséget a Vécsey-kastélyban, aztán amikor azt kinőtték, megkapták az egykori mozitermet. Amikor az is szűknek bizonyult, átmentek a művelődési házba. Közben felépült a szabadidőközpont, és a nagy rendezvényeket felváltotta a több kicsi, amelyek folyamatosak.

A gyerekekkel való foglalkozásokat a templom udvarán található, többfunkciósra tervezett épület földszintjén tartják, a rendezvényteremben, míg az emeleten irodák, előadótermek, könyvtár lesz hamarosan. A központ tevékenysége kiterjed a közösségépítés, a szabadidő hasznos eltöltése és a közművelődés területére. A nyári táborok, előadássorozatok, képzési programok, koncertek, szabadidős foglalkozások, hagyományőrző rendezvények, kézműves-foglalkozások, megemlékezések, lelkigyakorlatok egyaránt helyet kapnak színes rendezvénynaptárukban. A tevékenységek mozgatórugója Tóth Zsuzsanna, mindenki Zsuzsa nénije, aki fáradtságot nem ismerve szervez, rendez és veszi szárnyai alá a gyerekeket. Egyedül persze képtelenség volna ennyi feladatot ellátni, de szerencsére besegítenek a tanító nénik, a szülők s nagyszülők is.

A közös munka kincs

Hat csoportban szervezik a rendszeres délutáni foglalkozásokat. Az óvodások és kisiskolások számára mese vagy dalocska köré épített játékok, vetélkedők és mozgásgyakorlatok, kézműves-foglalkozások adnak tartalmas szabadidő-eltöltésre lehetőséget. A felső tagozatosok számára a játékpedagógia alkalmazásával segítik elő a tanulást, valamint logikai és koncentrációkészséget, kézügyességet s kommunikációs készséget fejlesztő gyakorlatok kerülnek előtérbe. A középiskolás korosztály számára a tartalmas beszélgetések, filmklubok a legnépszerűbbek, ahol fontos szerepe van a gondolkodtatásnak és a léleksimogató témák elemzésének. Vasárnaponként bibliaiskola várja a gyerekeket. Az idősebb korosztály közös énekléssel teszi tartalmassá az együttlétet.

„Nagyon jó együtt dolgozni – mondja Tóth Mihály –, látni, hogyan omlanak le az előítéletek. Mindegy, hogy a tanár szlovák vagy magyar iskolában tanít, látjuk a közös érdeket, és egy csapatot tudunk alkotni. Persze jár ide olyan gyerek is, aki nem nagyon tud magyarul, de mi magyarul beszélünk hozzá. Érdekes módon két-három alkalom után megérti a magyar szót. Ha nem, akkor visszakérdez szlovákul. Tehát nincsenek nyelvi akadályok. A programunk szerteágazó. Nem az a cél, hogy az idejárók csak úgy eltöltsék az időt, hanem tudatosan igyekszünk építeni, hogy a tanító néni és a gyerekkel foglalkozó szülő, édesanya elsősorban azt vegye észre, kinek mihez van adottsága. Azt kell továbbfejleszteni. Hat évvel ezelőtt komoly szakképzést végeztünk a pedagógusoknak budapesti barátaim segítségével. Ez abban is segít, hogy a tanító néni már az oviban felfedezze a diszfunkciót, hiányosságot, amellyel az illető gyermeknek az iskolában nehézsége lesz. Olyan játékokat készítünk a 4-5 éveseknek, hogy szinkronba hozzuk a mozgásukat. Ezt ők észre sem veszik, ugyanis nem tudnak az ilyesféle nehézségekről. A szakember azonban már a négykézlábazó gyermek mozgásából látja, hogy problémája lesz például a matematikával. A szabadidős tevékenység gyakorlatilag az említetteket szolgálja. Persze keressük a tehetséges gyermekeket. Ha látjuk, hogy valakit intellektuálisan milyen irányban van értelme elindítani, akkor az adott képességet igyekszünk fejleszteni, legyen szó logikai, memorizálási vagy színészi adottságokról.”

A szeretetnek nincs színe és vallása

„Most már a falvakban is megjelent az óriási probléma, amelyet mi, falusiak talán a városiaknak róttunk fel: a kulcsos gyerekek esete. Ez nem abból adódik, hogy az anyuka, apuka elfoglalt, hanem sok szülő maximálisan ellustult a szülői teendőiben. Anyát, apát nem tudunk pótolni, a gyerekekkel való kapcsolatrendszert – amelyet egyszerűen szeretetnek hívunk – azonban megpróbáljuk korrigálni. Az, hogy egy teljesen idegen gyerek idejön, és egy óra múlva az ember ölébe ül, mert otthon ezt nem kapja meg, óriási dolog. Az anyukák, apukák, akik eljönnek hozzánk, tudják, hogy ez a cél. Őket nem is kell különösebben képezni. Az évente egy-két alkalommal végzett képzések inkább kedvcsinálók, hogy újra lendületet kapjunk. Mert a legnagyobb veszély azoknál, akik emberekkel foglalkoznak, hogy kiégnek. Aki egyházi vonalon van itt, annak nagy előnye, hogy a lelkigyakorlat nagyon sokat tesz. Akinek azonban nincs vallási kötődése, és heti nyolc-tíz órát tölt olyan gyerekek között, akiknek 12 éves korukra négyéves hátrányuk keletkezett szeretetből, jobban kimerül, mint az elem. A mai pedagógusnak ez a fő problémája. A törvény mindent biztosít, még fizetést is emelhetnek, csak éppen nem szereti őket senki. Valamikor a társadalmi tisztelet természetes volt, s a tanító úr megszólítás nem volt véletlen. Ez ma nagyon hiányzik. Itt is igyekszünk nekik segíteni, hiszen a szellemi feltöltődés legalább olyan fontos, mint a fizikai, mondjuk, egy jó alvás.

Tevékenységeink nem vallásfüggőek. Sőt akad a szülők közt ateista, aki azt mondja: »Misi, nagyon jó, amit csinálsz, de én nem hiszek Istenben.« Ugyanakkor mindenben kiáll a tevékenységünk mellett. Az, hogy a görögkatolikus egyház biztosítja a teret és az ötletet, semmilyen feltételt nem támaszt. Sosem kérdezzük sem a szülőtől, sem a gyermektől, hogy vallásos-e. Megfordul itt százhúsz-százharminc gyerek egy héten, és akad közöttük négy-öt, aki a maga négy-öt éves fejével nem tud mit kezdeni a pappal. De a falu gyermekeinek kilencven százalékával van kapcsolatom nekem is, és ennek a csapatnak is. Egy példával élve: a tökfesztiválon egyszerre százötven gyerek van itt. Persze a nagy rendezvények kissé mások, pláne, ha a százötven gyermek mellé odaáll a nagypapa, nagymama is. A húsvéti bütyköldére eljön hetven-nyolcvan gyerek és kilencven apuka meg anyuka. Szerencsére már az elején rájöttünk, hogy több a nagypapa meg a nagymama, tehát úgy készítjük a programot, hogy nekik is szóljon. Így aztán a nagymamák fele csörögét, másik fele palacsintát sütött.

A cél közös

A bodrogszerdahelyi szabadidőközpont valóban úgy fest, mint egy játszótér. Körös-körül az asztalokon, polcokon színes ceruzák, bábok, a falakat gyermekrajzok borítják. De rajzot találunk kint a járdán is, ahová valamelyik hálás növendék Misi bácsi nevét pingálta fel. Akit szemmel láthatóan szeretnek a gyerekek, és úgy tekintenek rá, mint egy pótapukára.

„Mind az előző, mind a mostani polgármester erkölcsileg, személyileg és anyagilag is kiáll mellettünk. És ez nem mindennapi dolog ezen a vidéken. Mindketten mindig megtartották, amit ígértek. A dolog anyagi oldalát illetően azt gondolom – és ezt lassan megtanítottam az itt élő embereknek –: ne a más pénzéből főzzünk, mert annak sosem lesz jó íze. Mi valóban üvegzsebbel dolgozunk, de nem kérincsélünk. Engem a faluban senki sem látott koldulni, de azt igen, hogy elmentem a vállalkozóhoz, és konkrét dolgot kértem. Sosem találkozom elutasítással. Az egyik vállalkozó ötezer fehér lapot ad a rajzoláshoz, a másik húst a tökfesztiválhoz, s megkérdi, halászlé legyen, vagy gulyás? A húsvéti bütyköldén nem volt belépő, hanem mindenki kalácsot hozott. A tökfesztiválra tökből készült ételeket. Vagyis nem minden a pénz, de ha mindenki hozzáteszi a magáét, az felbecsülhetetlen kincs.”