Misa Ge felejthetetlen pillanata

A vb előtt bejelentette, hogy vélhetően ez lesz az utolsó versenye. Nem gondolta meg magát? A 12. helyével olimpiai kvótát is szerzett…

Gondolkodni fogunk rajta. Sokan szeretnék, ha továbbra is versenyeznék, de a kívülállók ennek csak a napos oldalát látják, azt nem, mennyi áldozattal, lemondással jár. Sok nehézséget okoz a családnak is: a nagymamám egyedül van Kínában, mert az apukám nem lehet vele, hiszen engem kísérget a versenyekre. Volt egy lábsérülésem, amellyel szintén sokat kínlódtam, ráadásul már koreográfusként is dolgozom, úgyhogy rengeteget kellett utazgatnom. Egyre inkább azon igyekszünk, hogy kialakítsuk a versenyzésen túli életemet, ez pedig éppen a koreografálás lehet.

Versenyzőnek vagy koreográfusnak érzi inkább magát?

Mindkettő vagyok. Néhány éve már foglalkozom koreografálással is, és lassan kezdek átalakulni koreográfussá, menedzserré, rendezvényszervezővé.

Hogyan tudja beosztani az idejét ennyi teendő között?

Ez volt az idény egyik legnagyobb kihívása, megtalálni az egyensúlyt az edzés, a koreografálás, a show-fellépések és a versenyek között. Úgy kellett kialakítanom az időbeosztásomat, hogy minél kevésbé menjen a saját edzéseim rovására. Minden egyes napot alaposan meg kellett tervezni, szinte percre pontosan kiszámítani. Az, hogy Helsinkiben így tudtam korcsolyázni, édesapám precíz tervezésének az eredménye.

Soha nem nyert világversenyen érmet, de a közönség így is imádja, Helsinkiben is állótapsot kapott.

Vannak programok, amelyek számomra többet érnek, mint bármilyen érem. Az emlékek, a csillogó szemek, a repeső szívek, a közönség szurkolása, a taps… Ez többet jelent, mint egy dobogós helyezés. Itt Helsinkiben is átélhettem egy ilyen pillanatot. Tényleg nem tudom, megtapasztalhat-e az ember ilyen érzéseket egy érem által. Ahogy az emberek drukkoltak, tapsoltak, sikítoztak – ilyenkor érzed a visszacsatolást, szívtől szívig. A kűröm után nagyon sokan megállítottak, és csodálatos dolgokat mondtak. Nem sokszor szoktam ilyet mondani, de erre egész életemben emlékezni fogok.

Tudva, hogy talán ez lesz az utolsó versenyprogramja, hogyan tudott egyáltalán a korcsolyázásra koncentrálni?

Sok-sok gyakorlás kell hozzá. Az évek során az ember megtanulja kezelni az érzelmeit, de tényleg nem egyszerű. Amikor kilépsz a jégre, és rádöbbensz, hogy ez az utolsó előadásod, az semmi máshoz nem hasonlítható érzés. Köszönöm Istennek, hogy ilyen kűrt tudtam futni. Lehet, hogy folytatom, de ha nem, akkor ez csodálatos búcsú volt.

A férfi műkorcsolyázásban a jelenlegi trendek alapján egyre több a négyfordulatos: a vb első hat helyezettje a kűrben összesen 24-et ugrott. Az ön Diótörő-kűrjében ezzel szemben egy sem volt.

Mindig is sokoldalú korcsolyázó szerettem volna lenni, elérni egy bizonyos magas technikai színvonalat, de megtartani az egyensúlyt az ugrások, forgások, összekötő elemek és a művészi hatás között. Manapság ez egyre nehezebb. Egyre többen próbálkoznak a hírhedt négyfordulatossal, de ha valamit nagyon próbálsz megkaparintani, közben elveszíthetsz valami mást. Technikailag nagyon erősek a programok, de valami más eltűnt belőlük. Szeretném, ha több kiegyensúlyozott kűrt láthatnánk. Van néhány kiváló korcsolyázó, aki képes erre, de csak nagyon kevesen.

Elképzelhetőnek tartja, hogy egy kűrben hat négyfordulatos legyen, és mégis meglegyen a kellő művészi értéke is?

Igen, de ehhez rengeteget kell dolgozni, s nem szabad szem elől veszíteni ezt a célt. Amikor mindenki csak az ugrásokra koncentrál, könnyű minden másról elfeledkezni, és csak a technikai részre figyelni.

Másképp látja a műkorcsolyát, amióta koreográfusként is dolgozik?

Igen. Különböző emberekkel dolgozom, meg kell értenem, az ő testük hogyan működik, hogyan értik és hogyan fejezik ki a zenét, milyenek a mozdulataik. Ezáltal magam is fejlődöm.

Miben más, ha saját magának készít programot, vagy ha valaki másnak koreografál?

Az ember sokkal jobban tudja, hogy saját maga mire képes. Amikor magamnak koreografálok, sokat beszélgetek a csapatommal, főleg édesapámmal, hogy megtaláljuk azt a zenét, amelyet én is szeretek, a nézők is élvezni fognak, valamit, ami gyönyörű és egyedülálló. De ha mással dolgozol, meg kell értened az ő szempontjait, az edzője elképzeléseit, hogy mi illik hozzájuk, és hogyan tudnak fejlődni. Rengeteg aspektust kell figyelembe venni. És mivel nem a saját testedről van szó, idő kell, amíg pontosan felméred, mik az erősségeik és gyengéik. Ezért másnak nehezebb koreografálni, mint saját magadnak.

A most véget ért idényben dolgozott többek között Anna Pogorilajával, Kevin Reynoldsszal, Jelena Ragyionovával és Gracie Golddal is. Milyen érzés a lelátóról nézni, amikor egy tanítványa korcsolyázik?

Érdekes. Helsinkiben egyik nap néztem Annát az általam koreografált rövidprogram közben, másnap a saját rövidprogramomat futottam. Ez nem túl gyakori dolog. De volt viccesebb helyzet is, amikor egy Grand Prix-n egy csoportban korcsolyáztam azzal, akinek én készítettem a programját. Ment az edzésen a zenéje, és arra gondoltam: én csak ezután jövök, de ez is az én programom! A versenyen pedig a műsorközlő viccelt is, milyen érdekes lenne, ha beülnék a tanítványom mellé a lihegőbe, magam is kosztümben, izzadtan a saját programom után, és elkezdeném magyarázni, melyik pózban nem tartotta tökéletesen a karját, vagy hol kellett volna jobban odafigyelnie egy lépésre.

Szigorú a tanítványaival?

Ebben is az egyensúlyt keresem. Elismerem és tisztelem őket, de a munkát el kell végezni. Nincs kifogás. Ezért keresem a középutat a gyengédség és a keménység között.

Van versenyzőként olyan álma, amely nem teljesült?

Soha nem kergettem fantazmagóriákat. A szüleim úgy neveltek, hogy mindent nagyon reálisan nézzek. Mindig lépésről lépésre haladtam, és többet is elértem, mint reméltem. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy segítettek azzá válni, ami most vagyok.

Ha a kiskori énje találkozna a mai Misával, elégedett volna?

Nem is hinné el, hová jutottam. Persze reméltem, hogy felnőttként is korcsolyázni fogok, de hogy eljutok erre a szintre, ennyire fognak szeretni a szurkolók, és ennyi minden lesz már mögöttem 25 éves koromra… Nem hittem volna el. Csodálatos utazás volt.

Misa Ge

Moszkvában született, édesanyja orosz, üzbég gyökerű, édesapja pedig Kínából származik. Folyékonyan beszél oroszul, kínaiul és angolul. Háromévesen tanult meg korcsolyázni, ám csak tízéves korától kezdte komolyan venni, amikor családja Kínába költözött. Viszonylag későn kezdett versenyezni, de szenvedélyes előadásmódjával hamar a közönség kedvence lett. Egy időben az USA-ban készült, ám négy éve visszaköltözött Pekingbe, ahol édesapja az edzője. Legjobb eredménye a 2015-ös sanghaji vb-n elért hatodik hely. A korcsolyázás mellett behatóan foglalkozott a tánccal, egy pekingi és egy hollywoodi táncakadémián is tanult koreográfiát. A következő idényben az Egyesült Államokban, Kínában, Oroszországban, Japánban és Koreában is fog dolgozni koreográfusként.