Mi lett vele? Lőrincz Adrián

Mi lett velük? Lőrincz Adriánt a Vasárnap olvasói érdekes, izgalmas riportjai, faluképei, világjárói kapcsán ismerhetik. Az elsők közt volt, akikről le kellett mondanunk. Mi lett vele, miután az Új Szótól is távozott?

A vándorló író

Néhány évvel ezelőtt történt az eset, amikor a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal nagyterme előtt sajtótájékoztatóra várakoztam. Odajött hozzám egy fiatalember, sildes sapkát viselt, s megkérdezte, melyik újságtól vagyok. Beszélgetésbe elegyedtünk akkor, s azóta több alkalommal is. Így tudtam meg róla, hogy nemcsak kiváló publicista, hanem igazi világcsavargó is, aki megérdemli, hogy többet tudjanak róla az emberek, mint a nevét. Lőrincz Adrián.

Ha beütöm a neved az internetes keresőbe, több kifejezést, jelzőt is találok rád. Újságíró, szakíró és világjáró. Szerinted mennyire helyénvalóak ezek a jelzők?

Én inkább publicistának tartom magam, mert az olyan fogalom, amely több mindent takar. Benne van az, hogy a gondolataimat esetleg könyvekben publikálom, ugyanakkor az is, hogy folyóiratokban vagy a weben. Világjárónak meg egyáltalán nem tartom magam, van ugyanis egy olyan meghatározás – erre is valahol az interneten bukkantam rá –, hogy világjáró az, aki legalább harminchárom vagy harminchat országban megfordult már. Ezzel szemben én még csak húsznál tartok. Ilyen értelemben tehát nem vagyok világjáró; más értelemben viszont a világban járkálok, akkor meg az vagyok. De inkább utazó. Publicista és utazó, ennek tartom magam.

A rendszerváltás után, pontosabban 1990-ben kezdted meg a tanulmányaidat a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának újságíró tanszékén, de nem fejezted be. Miért?

Nem akaródzott. Egy szemeszterem volt hátra az újságírói szakból, a tanszékvezető Pozsonyban még meg is kereset azzal, hogy menjek vissza, és végezzem el azt az egy szemesztert, de akkor engem már egész másféle dolgok foglalkoztattak. Amint elkezdtem az újságírói szakot, a Heti Ifinek is kezdtem dolgozni. 1990-től gyakorlatilag szerkesztő voltam a Heti Ifinél, rendes fizetéssel. Több oldal volt rám bízva, amit hétről hétre meg kellett szerkesztenem, le kellett adnom, úgyhogy számomra az a vonal fontosabb volt, hogy a gyakorlatban műveljem az újságírást.

Tehát a Heti Ifi és 1990 meghatározóak voltak a pályádat illetően…

Igen, ugyanis ott D. Kovács József volt akkor a főszerkesztő, engem pedig Bárány János szervezett be. Vele a Rockmisszió nemzetközi zenei versenyen találkoztam, ahova zenészpalántaként látogattam el. Bárány János azonnal bevitt a szerkesztőségbe, így kezdődött. ’94 elejéig voltam a lapnál, aztán visszatértem Gömörbe.

Vagyis vissza a gyökerekhez. Mihez kezdtél?

Kezdetben a Csemadok rozsnyói területi választmányán dolgoztam mint közönség- és műsorszervező, körülbelül három hónapig; aztán megkeresett Máté László, a Pelsőci Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója, és megkérdezte, volna-e kedvem tanítani. Ennek az volt a feltétele, hogy elvégezzem a pedagógiai főiskolát. Elmentem a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolára, és ott 1998-ban szereztem oklevelet. Pelsőcön az ezredfordulóig tanítottam, de közben a Szabad Újság rozsnyói tudósítója is voltam, tehát a médiamunkám gyakorlatilag 1990-től megszakítás nélkül folytatódott.

Az ezredforduló vízválasztó volt az életedben, hiszen befejeződött a karriered a Szabad Újságnál, és a tanítást is abbahagytad, hiszen Pozsonyba költöztél. Mi történt veled utána?

Kezdetben alkalmi munkákból tartottam el magam. Dolgoztam kertészetnél, az építőiparban, mindenfélét elvállaltam, kizárólag alkalmi munkákat. 2001 januárjától kezdtem el a Petit Pressnél dolgozni – vagyis akkor még Grand Press volt a neve –, a Vasárnap című hetilapnál. Majd egy évvel később szabadúszóként folytattam tovább a munkát. Mivel egy cégről volt szó, lassanként átcsorogtam az Új Szó szerkesztőségébe. Persze közben több médiumnak is dolgoztam, hiszen megfordultam a Pátria rádiónál, tettem egy kirándulást a televíziózás világába is, forgattunk híradásokat a Duna Televíziónak és a Magyar Televízió egyes csatornájának is.

Összesen tizenkét és fél évet töltöttél a Petit Pressnél, gyártottad a híreket, a riportokat nap mint nap, egészen 2013 júniusáig. Miért függesztetted fel az újságírói tevékenységet?

Egyszerűen azért, mert úgy éreztem, hogy nincs már olyan jellegű mondanivalóm, mely napi- vagy hetilapba kívánkozna, tehát amit el akarok mondani, azt vagy szóban megteszem előadások alkalmával, vagy könyvekbe foglalom.

Úgy látom, az életed két vonalon halad: az egyik az írás, a másik az utazás…

Ez egy vonal, nem lehet szétválasztani a kettőt. Azt is mondhatnám, hogy az egyik a másikból indul ki. Hiszen ahhoz, hogy tényszerűen tudjak írni például a vörösiszap-katasztrófáról, keményen ismernem kellett a terepet, ott kellett lennem. Ugyanez vonatkozik a túrákról szóló könyveimre. Ahhoz, hogy Hondurasról írhassak, el kellett oda menni.

Ahogy az elején említetted, már több mint húsz országát bejártad a világnak. Koszovó, Ukrajna, Honduras, a Kaukázus, és még sokáig sorolhatnánk. Hova szeretnél még eljutni, azon kívül, hogy mindenhova?

Terveim közt több eurázsiai ország van. Mongóliát mindenképpen látni akarom, de a közeljövőben készülök Kalmükföldre, amely az Orosz Föderáció része, ezenkívül a Pamírba volna jó eljutni, de szeretnék egy túrát Örményországban, valamint Grúziában is, ha lehet, akkor kerékpártúrát, mert úgy többet láthatok belőlük. És tervben van még egy dél-amerikai túra is, Venezuelába.

Életedet több helyszín határozza meg, hiszen Gömörből származol, éltél Pozsonyban, jelenleg Dunaszerdahelyen vagy. Melyik áll hozzád a legközelebb?

Mindig ott igyekszem magam otthon érezni, ahol éppen vagyok. Nincs bennem olyan ragaszkodás, hogy kijelentsem, mennyire gömöri vagy akár csallóközi vagyok. Hogy még inkább gömörinek vallom magam, az mentális síkon van. Tehát a mentalitásom olyan, mint a gömörieké. Itt, a Csallóközben teljesen más életszemlélettel találkozom. Nekem új, de próbálom ezt is megtanulni, megszokni. Mindig arra törekszem, hogy ott érezzem jól magam, ahol épp vagyok. Most a családom ide köt, a vállalkozásom is ide köt, most Dunaszerdahelyen vagyok otthon.

Jelenleg mi köti le a mindennapjaidat?

Természetesen a családom, hiszen a négy és fél éves Bíborka lányomat korcsolyázni kellett tanítani, és itt a tavasszal az új kihívás, a kétkerekű bicikli. Ezenkívül túrákat szervezek, előadásokat tartok iskolákban, művelődési otthonokban, a VándorLáss gondozásában megjelent könyveinket népszerűsítem, internetes tartalomfejlesztőként is dolgozom a reklámszakmában. Hamarosan pedig elkészül a legutóbbi utamról, utunkról szóló történet, a kaukázusi kalandunk útinaplója.