Mi köze Knósszosznak a magyarokhoz?

Rikító színű freskómásolatok, vörösre mázolt, mázsás betonoszlopok, amelyek mára jócskán földbe nyomták az eredeti falrészeket – ez a Sir Arthur Evans által „megkozmetikázott” knósszoszi palota, ahol nehéz eldönteni, mi az eredeti, és mi az élénk fantáziájára büszke angol régész agyszüleménye.
Evans a saját képére formálta a több ezer éves krétai múltat: nemcsak kiegészítette a romokat az akkor még technikai újdonságnak számító vasbetonnal, de le is bontatta az ízlésének meg nem felelő épületmaradványokat. Ezt az önkényes eljárást már a kortárs régészek is fenntartásokkal fogadták, a maiak egyenesen „régészeti Disneyland”-ről beszélnek. Evanst a csodálatos knósszoszi palotaegyüttes felfedezőjeként tartja számon a világ, holott az elsőség nem az övé. Az egy amatőr régészt illeti, Minosz Kalikairinosz iraklioni kereskedőt, őt azonban a területet birtokló törökök az 1878-ban végzett, már eredményeket is hozó ásatások beszüntetésére kényszerítették. Schliemann, Trója felfedezője sem járt szerencsével: ő túl soknak találta az ókori csodákat rejtő Kefala dombért kért összeget, így inkább lemondott róla. Evans 1894-ben járt először Krétán, és 1900-ban tért vissza, amikor a sziget már autonómiát kapott. Ott kezdett ásatni, ahol Kalikairinosz. Vele ellentétben ő világszerte ünnepelt ember lett, lovaggá ütötték, és számos magas kitüntetésben részesült. Tekintélye akkora lett, hogy nemcsak a régészet területén tartották valóságos orákulumnak, hanem olyan kérdésekben is, amelyeknek semmi közük sem volt a krétai ásatásokhoz. Viszont annál több közük volt hozzánk, magyarokhoz. Evansnek ezt a kevéssé ismert tevékenységét több mint egy évtizede Makkay János történész tárta fel, azt követően, hogy az angol régész emléke előtt tisztelgő oxfordi kiállításon egy különös térkép keltette fel érdeklődését, és ösztönözte kutatásokra.

A Balkán bűvöletében
Evans 1871-ben, húszéves korában tett európai utazása során eljutott Boszniába. Elbűvölte a táj szépsége, az ott lakók vendégszeretete és a bazárok titokzatos hangulata. Itt megtalálta mindazt, amire egy túlságosan is rendezett, „prózai” világban élő, romantikus élményekre éhes fiatalember vágyhat. Az volt számára Bosznia, ami Byron számára Görögország: fantáziát meglódító egzotikum, terra incognita, ahol hősi pózban, felszabadítóként tetszeleghet. Egy évvel később Magyarországon keresztül Erdélybe, majd Romániába utazott. Itt is ugyanazt az eufóriás rajongást érezte, mint boszniai útjai során. Nemcsak a táj és az emberek, hanem a román nyelv is elragadtatással töltötte el. Fantasztikusnak és felemelőnek találta, hogy egyszerű földművesek, hegyi pásztorok, szénégetők, favágók – Evans szemében dákok és latinok romlatlan, bocskoros utódjai, a természet jobb sorsra érdemes gyermekei – latinul és olaszul mondott szavaiból jó néhányat megértettek.
Három évvel később ismét Boszniába látogatott, de ezúttal Dalmáciát is bejárta. Élményeiről hazatérése után könyvet jelentetett meg. A térség iránti rajongása befolyásolta választását, amikor a Manchester Guardian balkáni tudósítója lett. Ebben a minőségében tett szert azokra az ismeretségekre, amelyek megnyitották előtte a nemzetközi politikai élet irányítóihoz vezető ajtókat.

A kiutasítás
Gyakran találkozott balkáni értelmiségiekkel, politikusokkal, akik elégedetlenek voltak a Boszniát és Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monarchiának ítélő 1878-as berlini szerződéssel. A velük folytatott beszélgetések során és a politikai erőviszonyokat mérlegelve alakult ki benne az a meggyőződés, hogy egy erős, az orosz expanziónak is ellenállni képes délszláv államnak kell elfoglalnia a megszűnő török uralom helyét. Ragusai (Dubrovnik) házában gyakran fordultak meg olyan személyek, akiket „politikailag veszélyes elemekként” a Monarchia elleni „izgatókként” tartottak nyilván a hatóságok, így őt is figyelni kezdték. A végeredmény: 1882-ben letartóztatták, hat hétig vizsgálati fogságban tartották, majd nemkívánatos személynek nyilvánították, és kiutasították az Osztrák–Magyar Monarchia területéről.
A rendkívül munkabíró, sokoldalú, ambiciózus Evans a következő években egyre inkább a régészet felé fordult. Családi mintát követett, hisz apja, John Evans nemzetközileg elismert paleolitikum- és bronzkorszakértőnek számított. Az ő nyomdokába lépett akkor is, amikor 1884-ben az oxfordi Ashmolean Museum igazgatója lett. 1900-ban megkezdte knósszoszi ásatásait, és a palotaegyüttes feltárásával egy csapásra világhírű lett. De a Balkánon töltött éveit és álmait nem felejtette el.
A feledékeny térképrajzoló
Népszerűsége csúcsán volt, amikor 1913-ban vendégül látta a balkáni háborút követő londoni békekonferencia néhány résztvevőjét. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a nagyhatalmi vetélkedés tárgyát képező térség szakértőjének tekintsék, és természetesen sikerrel járt, hisz korának egyik legismertebb embere volt, akinek barátságáért neves brit és külföldi politikusok versengtek. Segítette a Balkán-bizottság munkáját, egy rendezést célzó térképet is készített számára. Ez – hét évvel Trianon előtt, de már a trianoni határokat előrevetítve – tulajdonképpen azt mutatta, hogyan kell felosztani az Osztrák–Magyar Monarchiát a szomszédos nemzetek között. A térkép tökéletesen tükrözte rajzolója elfogultságát és céljait. Ahol lehetett, a magyarokról megfeledkezett, számukat azokban a régiókban is elenyészőnek tüntette fel, ahol pedig ez nem felelt meg a valóságnak. Ha tőle függ, Szegedet és Pécset is a szomszédoknak ajándékozta volna. Ezt nem sikerült elérnie, de sok mást igen. Az első világháború éveiben nyíltan a szláv nacionalizmus mellé állt. 1916-ban találkozott Masarykkal, később Benešsel is. A két cseh politikus örömmel nyugtázhatta, hogy a világhírű régész személyében rendkívül befolyásos támogatója akadt ügyüknek, aki tökéletesen osztja véleményüket Magyarország feldarabolását illetően. Evans kiáltványban fordult az angol külügyminiszterhez egy erős délszláv állam megteremtése végett. 1917-ben Korfu szigetén tanácskozott a szerb, a horvát és a szlovén nemzeti mozgalmak vezetőivel. 1918 végén Párizsba utazott, hogy segítsen érvényt szerezni a szláv politikai vezetők követeléseinek. Ő volt az, akinek hosszas megbeszélések eredményeként sikerült meggyőznie Balfour angol külügyminisztert, hogy támogassa ezeket a követeléseket. 1920-ban örömmámorban úszott: megvalósult dédelgetett álma, a délszláv népek nagy állama. Elgondolkodtató, hogy tudott a köztük feszülő vallási és egyéb ellentétekről, mégis szilárdan hitte, hogy ezek a közös államban megszűnnek.
A knósszoszi palotaegyüttes feltárásán korát meghazudtoló energiával 1931-ig, nyolcvanéves koráig dolgozott. Az eredményekről The Palace of Minos at Knossos című négykötetes munkájában számolt be, amely a régészet egyik alapművének számít, akkor is, ha sok megállapítása, következtetése utólag tévesnek bizonyult. Az ásatások területére senkit nem engedett be, különösen kutatni vágyó pályatársaktól őrizte féltékenyen. A munkálatok során talált nagy mennyiségű lineáris B-írásos agyagtábla létezését is titkolta, abban reménykedve, hogy megfejtheti titkukat. (Csak halála után, 1952-ben fejtette meg Michael Ventris angol építészmérnök.) Kilencvenéves korában, 1941-ben halt meg Oxfordban.