Még egyszer a jogról

*

Olvasom a híreket a szlovákiai igazságszolgáltatás legsötétebb bugyrairól. Furcsán érzem magam, amikor most leírom az „igazságszolgáltatás” kifejezést. Ezek a történetek, amelyekről a mostani cikkek szólnak, tipikusan olyanok, amelyeket ha egy filmben látnánk, kikapcsolnánk, mert annyira aránytalan blődségnek éreznénk. Pedig most nem árt számot vetni, mit tudunk ezzel az egésszel kezdeni.

Látásból ismerem a történetek egyik főszereplőjét, azt a volt igazságügyi államtitkárt, aki a kiszivárgott üzenetek tanúsága szerint a gyilkosságoktól sem visszariadó maffia egyik fő összekötője volt az államigazgatásban. Öt-hat éve a kormányhivatal jogi főosztályának az alkalmazottjaként rendszeresen jártam a kormány jogi tanácsának üléseire, amelyeken általában az államtitkár asszony elnökölt. Körberajongták őt az ország legtekintélyesebb jogászai, akiknek a véleményétől igencsak sok függött a legkülönfélébb jogszabályok előkészítésénél. Aki nem rajongta körbe, az is el kellett, hogy fogadja őt a pozíciójában. A kormányhivatal hosszú évtizedeken át szolgáló főjogásza, az idős, sokat látott, dörzsölt Grman úr mindig csókkal köszöntötte az államtitkár asszonyt az ülés kezdetén, demonstratívan, mert nyilván fontos volt jelezni, ki kivel mennyire. Nem a vén róka Grman volt az egyetlen, aki úgy sejthette, az államtitkár asszony előtt még hosszú és fényes karrier áll.

Sokakat érhetett hideg zuhanyként, ami a hölgyről kiderült. Bennem leginkább talán az az üzenet maradt meg, amikor azt írja véreskezű pajtásának, hogy őt már nem a zsé érdekli, hanem a bosszú. A hölgyet ugyanis nem engedték kibontakozni. Még többet akart. Ezért aztán más utakat választott. Az eredményt – amit az egyelőre meg nem erősített hírek mutatnak – ismerjük: megvásárolt bírósági ítéletek, manipulált eljárások és a többi és a többi.

Amikor azon szoktam gondolkozni, mi a helyes válasz arra a kérdésre, miért választottam a jogászi pályát, bele-beleütközöm a közhelyes magyarázatba, mely szerint az igazsághoz való érzékem terelt errefelé. Amely olyan, mint a humorérzék, vagy van valakinek, vagy nincs. Amikor aztán az ember ezeket a híreket olvassa, meg úgy nagyjából már sejt valamit a gépezetről, elég rendesen elbizonytalanodik. Kivált, amikor egy icipicit része is ennek a gépezetnek, aprócska fogaskerékként, vagy talán inkább csak a fogaskerékre spriccelt kenőolajként. Önkéntelenül is arra gondol ilyenkor az ember, hogy ennek az egész univerzumnak, amelyet jognak hívunk, ennek aztán az igazsághoz mint olyanhoz az égvilágon semmi köze nincsen, egyetlen dologhoz van köze, a gépezethez, csak annak a fenntartását szolgálja, ezen belül is azokét a fogaskerekekét, amelyek éppen a leghangosabban dübörögnek. Nem mindig láthatóak ezek a fontos fogaskerekek, néha ott vannak legbelül, jól elrejtve. Érzett ilyesmit az ember már akkor is, amikor csak ismerkedett ezzel a világgal, szinte még gyerekfejjel, az egyetemi falak nyomasztó szorításában, ahogy a százéves port szívta a tüdejébe, érezte, hogy itt igazából egy nagyon gyakorlatias eljárásról van szó, ahogy ezeket a lányokat és fiúkat bizonyos formális követelmények teljesítése után kiköpik a gépezetbe, ahol majd kikupálódnak. Igazából soha senki nem mondta, hogy ebben az egész játékban az igazságosságnak mint olyannak bármiféle szerepe volna.

Ilyenkor vissza kell térni ahhoz a képlethez, melyhez akkor szoktam nyúlni, amikor arról kérdeznek, jogászként miért foglalkozom irodalommal. Erre azt a jócskán leegyszerűsítő magyarázatot szoktam adni – miközben már ezt is elég közhelyesnek érzem –, hogy mind az irodalom, mind a jog a fikcióval dolgozik, azaz mindkettőnek a lényege, hogy történeteket találunk ki magunknak, amelyek aztán esetleg önálló életre kelnek. A képlet kevésbé kedves folytatása, hogy a jog alkotta fikciók megerőszakolják a nyelv és a valóság törékeny viszonyát. A jog humorérzéke nem túl fejlett.

Most még egyszer visszagondolok, tényleg nem mondta-e senki annak idején a jogi karon, hogy jog egyenlő igazságosság, és hogy ez fontos. Ha netán mondták is, nem hagyott túl mély nyomot bennem, szóval nem lehettek túl meggyőzőek. Végül is nem lelkes idealistákat akartak képezni. Aki meg mégis az lett vagy maradt, az vessen magára. Majd észhez tér. Vagy nem. Ha nem, sok borzongás vár még rá, amikor az igazságszolgáltatás állapotáról szóló újsághíreket fogja olvasgatni.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 44. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?