Maradnak az emlékek

Mintha már az első találkozás pillanatában valamennyiükből emlékmagvak hullanának termékeny belső tartományainkra, majd e magvakból észrevétlenül emlékképeket nevel az idő, s az utolsó felvételig mind tudatunk archívumában sorakoznak. Az ő révükön ragaszkodunk mi a valóságban velünk élő, valamint a kulisszák mögé áthelyezett divatjamúlt tárgyakhoz, főként ha érzelmi kötelékek is erősítik a vonzódást, de az első hívó jelre előbukkannak emlékezetünk akár legeldugottabb polcáról. Azonban arról a természetes ősi gyűjtögető és birtoklási, tehát korántsem szégyellni való ösztönünkről se feledkezzünk meg, amelynek nyomán felesleges tárgyakat vagyunk képesek örömmel hazavinni: adták, és amit adnak, elfogadjuk; potom pénzért kínálják, bolondok lennénk nem megvenni; urambocsá! találtuk, miért ne vinnénk haza. Jó lehet valamire! Ez a kulcsmondat. Labda, villanylámpa, akármi, mindegy.

Gyermekeim felnőttek, régen kirepültek a családi fészekből, újakat teremtve, és én még mindig őrzöm első komolyabb sítalpaikat, fiam kamaszkori szerelői munkálkodásának „eredményeit”, darabjaira bontott fülhallgatókat, hangfalakat, de az egyik, anno még járni tanuló unokám felfedezőtevékenységének következtében működésképtelenné vált hifitornyot is, a tönkrehallgatott, örökre elnémult magnót, lemezjátszókat, házasságunk első közös szerzeményét, egy magától recsegve kimúlt rádiót – hátha megszólalnak egyszer! Soha többé, tudom. Szakemberre se nagyon akadnék, aki meg tudná javítani a többnyire harminc-, negyvenéves műszaki-elektronikai gyártmányokat, és ha mégis, találna-e hozzájuk alkatrészt? Erőt kell vennem magamon, és kivinni az összest a gyűjtőtelepre. Tavaly már sikerült leadnom a fémhulladék-kereskedésbe hét éve halott anyám varrógépét, amelyen még a harminc éve halott nagymama is varrt. Talán hét eurót adtak érte, nem tudom, másfele jártak akkor a gondolataim. Ama bizonyos archívumból elősorjázó emlékképek mentén, nem kevésbé a varrógép lenyitójában és fiókjaiban talált apró-cseprő tárgyak láttán, amelyeket anyu az idők folyamán oda összegyűjtött.

Ugyanúgy tavaly sikerült megválnom, jelképes áron túladnom évek óta üresen álló ötvenliteres demizsonokon, legyőzve magamat, vagy inkább belátva, hogy már „csak” az esti otthoni borozgatást élvezem. A panellakásunk alagsorában hosszú éveken át folytatott borászkodáshoz elfogyott a kedvem, erőm, más körülmények úgyszintén változtak, röviden: újabban nincs már saját készítésű muzslai leánykám, mely valóban a muzslai dombokon született, esztendőről esztendőre ott vásároltuk barátságos öreg gazdáktól, onnan hoztuk barátommal szőlőformájában, veltelinit, olaszrizlinget is, fejenként hat-nyolc mázsát, majd itthon dolgoztuk fel. Felejthetetlen folyamatok, a zúzás, a préselés, majd az erjedő must, a tisztuló bor látványa és íze, aromája, illata. És a tudat, hogy tudom, mit iszom. Ma…? Hagyjuk, a lényeg, hogy nem kell vigyázni annyi hasas üvegedényre, és teret nyertünk a pincében. A garázsban is szabadabb a mozgás, amióta a fiamnak ajándékoztam a behemót satut, melyet annak idején munkapadnak kinevezett rekeszes asztalféleségre rögzítettem. Az utóbbi időkben már inkább akadály volt, óvatosan kellett ki-be járnom a kocsival, ugyanakkor csak nagy ritkán szorítottam valamit vaspofái közé. Ifjúkori – igaz csak egy évig tartó – kórházi karbantartói múltam úgy vált le rólam, hogy észre sem vettem. Így távolodunk el lassan egykori életünktől, mely húszévenként más és más formát ölt, más és más tartalommal telítődik, más és más feladatokat ad. A negyedik húsz esztendőmben járván, nyavalyák is meg-megjelennek már, melyek – a 16. századi, ötvenkilenc évesen elhunyt francia filozófus, esszéíró, Montaigne szerint – azért vannak, nagyon leegyszerűsítve, hogy elidegenítsenek az élettől, szelíden és ügyesen szoktassanak hozzá a halálhoz, így nem félünk majd tőle, és nem fáj majd annyira, ha közeleg a végső nagy találkozás, mely elválaszt e világtól. Tehát ne keseredjünk el, ha egy bizonyos életkorban betegség fut be, mindazonáltal búcsúzzunk el a jeles franciától, még ha lehet is valami igazság abban az állításában, hogy „filozofálni nem más, mint halni tanulni”, és térjünk vissza tárgyainkhoz.

A fennebb említett elnémított és elnémult öreg hanghordozó-lejátszókat már egybegyűjtöttem, hogy leadjam őket a megfelelő telephelyen, bár még piszkál a gondolat: az első, már-már múzeumi darabnak számító orsós magnót megpróbálom megjavíttatni. Híres énekesek, előadóművészek felvétele mellett szívesen meghallgatnám újra gyermekeink – hetvenes években – külön szalagra rögzített gügyögéseit, bukdácsoló szavaikat, első értelmes mondataikat. Meglátjuk. Feleségem egyik, pontosabban első, negyvenéves deluxe márkájú kerékpárja körül viszont pillanatig sem vacilláltam, borozgatás közben, magamat is meglepve, kapásból elajándékoztam, jó barátnak egy palack jó borért. Fog ez menni! Bor nélkül is. Mármint a szakítás a régi, feleslegessé vált, illetve használhatatlan holmikkal. Maradnak az emlékek. Gyűlnek. Mint eddig is, így is, már sok mindenről, sok mindenkiről.