Már nem a „furcsa lány a hegyekből”

Így készült ez az interjú, a vb gálája után, miközben szedték szét körülöttünk a csarnokot. Az egész világbajnokság alatt szinte végig mosolygott, és nagyon boldognak tűnt, pedig a kűrje nem úgy sikerült, ahogy szerette volna.

„Hihetetlen élmény volt itt korcsolyázni. Pályafutásom kezdetén én voltam a furcsa lány a hegyekből, aki egy nagyon fura sportot választott. Csodálatos látni, hogy meg tudtam változtatni dolgokat, meg tudtam érinteni az emberek szívét, arra ösztönöztem őket, jöjjenek el, és élőben is nézzenek meg egy versenyt… Sokaktól hallottam most is, hogy először láttak élőben korcsolyát, és gyönyörűnek találták. Teljesen más élményt ad egy-egy program a helyszínen, mint a tévéből nézve. Az pedig egészen lelkesítő, hogy én lehettem a motor, amely arra sarkallta az embereket, hogy megismerjenek és megszeressenek valami újat, hogy szenvedélyükké váljon ez a sportág. Ez óriási megtiszteltetés.”

Érezte az ezzel járó felelősséget is?

Természetesen. Nagyon szerettem volna a legtöbbet kihozni magamból, megmutatni, mennyire szeretem ezt a sportot, mennyire szeretem a hazámat, amely olyan hosszú időn át támogatott. Egészen különleges volt. Amikor két éve megtudtam, hogy a 2018-as vb Milánóban lesz, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán ott lehetek-e… Azzal, hogy még mindig a világ legjobb korcsolyázói közé tartozhatom, az álmomat élem. Amikor fiatal vagy, vannak nagy álmaid, aztán eltelik sok-sok év, és azt mondhatod: én tényleg ezt az álmot élem! Ez egészen fantasztikus. Hosszú és sokszor nehéz út áll mögöttem, de visszatekintve azt mondhatom, rengeteget fejlődtem. Hálás vagyok, hogy amikor elbizonytalanodtam, elbátortalanodtam, akkor mindig volt körülöttem valaki, aki emlékeztetett rá, nemcsak az érmek és az eredmények tehetnek boldoggá, hanem az a puszta tény is, hogy itt vagyok, és megélhetem ezt a pillanatot. Eleshetsz, de fel fogsz állni. Megbotolhatsz, de itt vagy, egészséges vagy, részese vagy ennek a versenynek, és az itt megélt érzelmek örökre veled maradnak.

Milánóban bizonyította, hogy 31 évesen is fel tudja venni a versenyt a világ legjobbjaival. A rövidprogram után az élen állt, s végül a negyedik helyen végzett. Mi a titka?

Szeretem, amit csinálok, és olyan típus vagyok, hogy ha valaminek nekifogok, azt a lehető legjobban akarom elvégezni. Két éve, amikor eldöntöttem, hogy az eltiltásom lejárta után visszatérek a versenyzéshez, megígértem magamnak, mindent ennek a célnak az elérésébe fogok fektetni: időt, energiát, mindent. S ahogy ez végül elsült, az csodálatos. Abszolút megérte. Érdemes volt ezért átélni azt is, amikor annyira frusztrált voltam, hogy csak sírni tudtam, amikor nem bíztam magamban, mindenem fájt, és nem tudtam eldönteni, merre és hogyan tovább, hogyan kellene edzenem… Teljesen más harminc felett edzeni, mint tinédzserként. Sokkal jobban meg kell tervezned az egészet, sokkal jobban oda kell figyelned a regenerációra, hogy a szervezeted egészséges maradjon. Igazi kihívás volt megtalálni a működő módszereket, mert nem sok példa volt előttem: kevés korcsolyázó versenyez még ennyi idősen is. A legnagyobb példaképem e téren Roger Federer. Rengetegszer láttam játszani, csodálom őt, inspirál a hite, a türelme, az eltökéltsége. Igazán fantasztikus.

A következő szezonban is versenyezni fog még?

Lehet. Még nem tudom.

Mikor fogja bejelenteni a döntést?

Nincs konkrét dátum. Ha jól tudom, a nemzetközi szövetségnek vannak bizonyos határidői, amelyeket természetesen be fogok tartani. Addig pedig pihenek, s végül meghozom a döntést, melyet meg kell hoznom.

Nem a milánói vb volt az első hazai rendezésű világverseny, amelyen részt vett, ott volt Torinóban is a 2005-ös Eb-n, a 2006-os olimpián és a 2010-es világbajnokságon is. Változott azóta az, ahogyan az ilyen helyzeteket kezeli?

Minden verseny más, mindegyik a nulláról indul, és aztán a napok során mindegyik a maga megismételhetetlen módján alakul. Számomra a legnagyobb különbség az, hogy a torinói olimpia alatt csak egy fiatal lány voltam, aki először tapasztalta meg, mit jelent, hogy minden szem rá szegeződik, hogy mindenki rá figyel, és mindenki megállítja az utcán… Torinóban tíz métert sem tudtam anélkül megtenni, hogy valaki ne kért volna tőlem aláírást vagy közös fotót. Először éltem át ilyesmit, és túlnőtt rajtam a dolog. Az évek során megtanultam, hogyan vigyázzak magamra, hogyan találjam meg azokat a pillanatokat, amikor minden energiámmal és hálámmal a szurkolóim felé fordulok, és melyek azok a percek, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy most magamra kell összpontosítanom. Csak akkor adhatom vissza az embereknek a szeretetet, ha tudok magamra is figyelni, feltöltődni. Ez egy keskeny ösvény, amelyről nem szabad letérnem, s ehhez kell már bizonyos tapasztalat. Milánóban ennek köszönhetően felszabadultabb voltam, mert már nagyjából tudtam, mire számítsak. Teljesen meglepett azonban az a melegség és lelkesedés, amellyel a közönség fogadott. Egészen lenyűgözött a szeretete.

Szeretet, szépség, álom – ezek a szavakat szokták mondogatni a programjai láttán. Mit jelentenek önnek ezek a fogalmak?

A szeretet olyasmi, ami nagyobb nálad, ami arra késztet, hogy túllépj a határokon, és ami minden értelemben kitágítja az érzékelésedet. A szépség nem azt jelenti, hogyan nézel ki, hanem a belső szépséget, amely sugárzik belőled. Nem számít a smink, a hajviselet, a ruha – az a lényeg, hogy milyen érzések áradnak valakiből. Számomra ez az igazi szépség. Az álmok pedig… Az álmok azok a gépek, szerkezetek, melyek nap mint nap erőt adnak, hogy felálljunk a kudarcok után, és megtaláljuk magunkban azt az erőt, amelyről nem is tudtuk, hogy létezik.

Köztudott önről, hogy rajong a művészetért. Van Milánóban kedvenc helye, múzeuma, épülete?

Minden olasz város tele van festői utcákkal, Milánóban is sok szépséget találunk. Hogy mit szeretek közülük a legjobban? Talán amikor a nap egy bizonyos szögben süt be a dóm színes ablakain… Az igazán különleges. Fontos, hogy melyik napszakban vagyunk, fontos, hogyan esik a fény az oszlopokra… S az egész csak egyetlen pillanatig tart, amelyet elraktározol, és amely meghaladja a művészetet. Olyan, mint egy műkorcsolyaprogram – huss, és már vége is.

Carolina Kostner

Az olasz műkorcsolyázás legsikeresebb versenyzője. 1987. február 8-án született Bolzanóban. Sportolócsaládból származik, édesanyja műkorcsolyázó, édesapja válogatott jégkorongozó volt. Keresztanyja az az Isolde Kostner, aki a 2002-es téli olimpián alpesi sízésben ezüstérmet szerzett.

Carolina Kostner pályafutása nagy részében Oberstdorfban edzett Michael Huth vezetése alatt, de volt egy amerikai időszaka is, amikor Frank Carroll volt az edzője. Gazdag karrierje során öt Európa-bajnoki aranyat és összesen 11 Eb-érmet nyert, egyetlen egyéni versenyző sem szerzett ennél több érmet a kontinensviadalon. Hat vb-n állhatott dobogón, 2012-ben, Nizzában világbajnok lett. A 2014-es szocsi olimpián bronzérmet szerzett.

Karrierjében ezután váratlan törés állt be, mivel csaknem két évre eltiltották, mert kiderült, hogy a 2012-es londoni olimpia előtt nem mondott igazat a doppingellenőröknek akkori barátja, a később doppingoláson ért gyalogló, Axel Schwazer hollétéről. Visszatérése után a sportág egyik legnagyobb szakemberénél, Alekszej Misinnél kezdett edzeni, neki is köszönhette, hogy újabb dobogós helyezéseket ért el.

Legemlékezetesebb kűrje talán a szocsi olimpián is bemutatott érzéki és erőteljes Boleró.