Már fújja

Filmezett külföldi rendezőkkel is. Luchino Visconti a bezártság éveiben hívta meg Rómába. Fényes nyugat-európai karrier kapujában állt Balázsovits Lajos a hetvenes években.

Később mégis minden úgy alakult, hogy maradt Budapesten. De itthon is a legnagyobb filmrendezők hívták. Eljátszott rengeteg színpadi szerepet is, aztán a Játékszín igazgatója lett. Öt éve már, hogy más utakon jár. »Az egész életem arról szól, hogy megpróbálok elmenekülni a szakmától, de valahogy nem megy« – nyilatkozta, amikor nyolc év után újra színpadon állt. Azóta újabb szerepet vállalt, és nem marad el a folytatás. Nehéz volt a visszatérés nyolc év után? Voltak félelmei?

Nem, mert az életem már kitölti valami más. Ebből a nyolc évből egyébként csak az utóbbi négy telt el színház nélkül, a többiben, előtte igazgatóként és rendezőként mozogtam a Játékszínben. A színészi játék helyébe pedig belépett a zene. A szaxofon. Elkezdtem tanulni.

Honnan indulva?

Zöldmezős beruházás, ahogy az üzleti életben mondják. Gyerekként zeneiskolába jártam. Nagyon nem szerettem, különösen télen, amikor esett a hó, és szolfézsra kellett menni. Azt gyűlöltem. Zongorázni tanultam, majd jött a hegedű. Nem tudom, miért, ez volt a sorrend. Aztán a szüleim kitalálták, hogy járjak énekelni, de még mindig nem fújtam, csak hallgattam, hogyan fújják mások, és milyen szép hangok jönnek ki a hangszerükből.

A zongorával milyen viszonyban volt?

Annyira tehetséges évfolyamtársaim voltak, hogy úgy éreztem, béna vagyok köztük. Csak úgy ütögettem a billentyűket. Nem volt senki, aki nekem ehhez kedvet csinált volna. A szülői ráhatás maximum annyiból állt, hogy a papám azt mondta: »Ha az élet itt összevissza kavarodik, akkor egy bárba még mindig beülhetsz zongorázni. Abból meg lehet élni.« Igaza volt.

De hogy jött a szaxofon? Vehetett volna vadászkürtöt vagy fuvolát is a kezébe.

Csakhogy karácsonyra szaxofont kaptam a lányomtól és a feleségemtől. Korábban megleptek, még mielőtt elmondhattam volna, hogy ezt szeretném. Eldöntötték, és megvették nekem. De azt tudni kell, hogy dilettáns vagyok a zenében, csak szeretem csinálni.

Vagyis fújja rendületlenül.

Edit és Éva tűrik. Inkább magamnak fújom. Bár a tanárnőm már azt is kitalálta, hogy nyilvánosan kellene fújni. A konzervatóriumban minden évben napja van egy hangszernek. A szaxofon napján négyen fújtuk, és én kaptam a szólót. Bementem a terembe, velem szemben ott volt a falon Kodály Zoltán fényképe, a másik oldalon Ferencsik Jánosé, mondom, kész, vége, nem érdekel, megyek haza. Az egyik társam erre azt felelte: »Nézd, Lajos, mi tudunk játszani, neked meg sikered lesz.« Jó kis munkamegosztás, nem? Szóval ez volt az első fellépésem. De aztán abba is hagytam. Nem nagyon kell ezt forszírozni – gondoltam. De jött a Jancsó-könyvbemutató, és ott fújtuk ketten Majtényi Csillával, a tanárnőmmel. Aztán a Bálint-házban, egy klubban és a születésnapomon, a vendégeknek.

Tévedek, ha úgy képzelem, ott a hangszer az ágya mellett, a keze ügyében?

Valóban ott áll az ágyam mellett, mint egy jó kis szerető. Reggelenként kicsit fújdogálom. A szomszédok nagyon édesek. Van, akit nem zavar, sőt szereti, másvalaki udvariasan csak annyit mondott: »Lajoskám, nagyon jó! De muszáj ezt mindig nyitott ablaknál?« Egyébként megadtam a telefonszámomat az összes érintettnek, hogy ha nagyon nagy zajt csapok, és már az őrületbe kergetem őket, akkor kérek egy finom hívást, hogy most egy picit ne, vagy ilyesmi.

A szaxofonhoz már ragaszkodik, a szakmájától viszont el akar menekülni. Miért?

Az egész életem egy menekülés. Távirati stílusban: Talán harmadéves lehettem a főiskolán, amikor felmentem Nádasdy Kálmánhoz. Ő volt akkor az igazgató. »Tanár úr, én ezt abbahagyom – mondtam –, csacsiság a részemről, hogy én színész szeretnék lenni.« Mire Nádasdy, finoman leszerelve: »Pici türelem, majd kialakul.« De minden színházban, ahová eddig bementem, már a második napon úgy éreztem, jobb lenne, ha én ezt nem csinálnám. A filmekben érzem jól magam. De a fő problémám főiskolásként az volt, hogy magammal volt bajom.

A legszebb éveiben, amikor kint maradhatott volna Rómában?

Ma már ezt is el lehet mesélni. Az az ominózus beszélgetés Nádasdyval megismétlődött, amikor 1969 nyarán először voltam Olaszországban Viscontinál. Nádasdy ezt meghallotta, és üzent, hogy beszélni szeretne velem. Nagyon kedves ember volt. »Maga ökör! – Ha nagyon presszionálni akart valamire, ilyeneket mondott. – Elment az esze? Azonnal menjen vissza, külföldre!« »De tanár úr, nem lehet – védekeztem –, megint egy ablakot kell kérnem az útlevelembe, vízumot, ami bonyolítja a helyzetet.« »Én majd szerzek magának útlevelet, csak menjen! – biztatott. – És ne jöjjön haza egy ideig!« »Ne jöjjek vissza?« »Öt év múlva amnesztiát kap, maga barom!« Óriási gesztus volt ez tőle, aminek megvolt a veszélye, hiszen disszidálásra akart rábeszélni a saját érdekemben. Jót akart. Huszonkét éves voltam akkor.

És nem mérte fel ezt a rendkívüli lehetőséget.

Nem. Ma már természetesen másképp gondolkozom, mint akkor. De fiatalon az ember azt mondja: elment egy hajó? Jön majd egy másik! Ilyen hajó persze nem jön többé.

Visconti A kiválasztott című Thomas Mann-regény filmváltozatának címszerepére kérte fel.

Hatvankilenc tavaszán kaptam meg a diplomát, még tartott a színházi szezon, akkor találkoztam Viscontival a Gellért Szállóban. Megnézett két előadást a Madách Színházban, és hatvankilenc augusztusában meghívott Ischiára, a vendégházába. Halála óta nem jártam a szigeten, és három évtizedig Rómába sem tettem be a lábam. Ischián szertartásszerű vacsorákon vettem részt nála. Luchino színésze, Helmut Berger is ott volt, és állandóan cirkuszolt, nagyjeleneteket csapott, időnként hisztérikus rohamokat kapott. Rám nézett és kiborult. Féltékeny volt. Egyik este, vacsora közben jött az inas, tálcával a kezében. Levelet hozott signor contének, vagyis a gróf úrnak, mert így szólította őt mindenki. Luchino felbontotta a levelet, és csak annyit mondott: »Na nem, erről szó sem lehet!« Onasszisz hajója ott horgonyzott a közelben, Maria Callasszal a fedélzeten. Vacsorára hívták őt, de nem ment el, nem szerette Onassziszt. Helmut Berger aztán elment forgatni Párizsba, mi pedig visszautaztunk Luchinóval Rómába. A velencei fesztiválon egy gépen utaztunk Fellinivel, s mivel nem beszéltem olaszul, csak angolul, Luchino szerzett nekem egy tolmácsot. »Az én asszisztensem volt régen, de már filmrendező – mutatta be az akkor középkorú urat –, Franco Zeffirelli!« Másnap este együtt mentünk a Bohócok című Fellini-film díszbemutatójára.

Meg sem fordult a fejében, hogy kint maradjon Rómában?

Nem volt bennem semmi meghatottság, hogy kik állnak mellettem, Pasolini, Liliana Cavani, Visconti. Évekig Nagykanizsán éltem, aztán felköltöztem Budapestre, most egy kastélyban vagyok Olaszországban… én ettől nem szédültem el. Nem volt bennem az a vágy, hogy elérjem az elérhetetlent. Ha nem hal meg Visconti, eljátszom nála A kiválasztott címszerepét, de akkor is hazajöttem volna. A disszidálással évekre elszakítottam volna magam a családomtól, azt pedig nem akartam.

Így viszont a legjobb magyar filmesekkel dolgozhatott. Fő színésze lett Jancsó Miklósnak. Rómában vele is kint töltött másfél hónapot. Itthon sokáig nem vetített filmjében, a Magánbűnök, közerkölcsökben is főszerepe volt.

Pár nappal Edit lányom születése után vitt magával Jancsó Miklós, egy Ormos nevű helyen forgattuk a filmet, Maribor közelében, az akkori Jugoszláviában. Nem messze Nagykanizsától. Zágrábból mentünk Ormosra, a monarchiabeli kastélyba. Ott vették fel az egész filmet, amellyel aztán Cannes-ba is eljutottam.

Zsurzs Évától az Abigélben Kalmár tanár úr szerepét kapta. Ez a sorozat minden évben karácsonyi ajándék a nézőknek.

Már az Abigél előtt is dolgoztam párszor Zsurzs Évával. Nem számítottunk arra, hogy ekkora sikere lesz a filmnek. Ezen én is meglepődtem. Garas Dezsővel mondogattuk a forgatáson, hogy jaj, fejezzük már be ezt a filmet, érjünk a végére! Egyikünk sem sejtette, hogy ennyire szeretni fogják.

Nyolc év kihagyás után ismét színpadra állt. Boldog?

Nem jelentkeztem sehol, amikor a Játékszínt elvették tőlem. Az összeomlás volt. Hatalmas gyomros, csak hallgattam róla. Volt olyan színházigazgató, aki már akkor is azt mondta: »Gyere be majd egyszer, beszélgessünk!« Nem mentem. Konkrét ajánlat nem is jött senkitől. Eszenyi Enikő volt az első, aki a Haramiákba hívott a Pesti Színházba, beugrásra. Én magam is kíváncsi voltam, hogyan élem meg ezt a helyzetet.

Elfelejtette, hogy valamikor vígszínházi színész volt?

Rég volt, nagyon rég. Edit, a lányom hívott fel elsőként, hogy: »Papa, hívni fog az Eszenyi, nehogy a szokásosat mondd, hogy nem érsz rá, mert mással vagy elfoglalva, meg hogy a zene jobban érdekel!« Aztán Almási Éva, a feleségem is szólt, hogy: »Lajos, ide figyelj, nehogy azt mondd, hogy zenei pályára lépsz!« »Jó, minden úgy lesz, ahogy akarjátok« – mondtam. Eszenyi Enikő nagyon kedvesen és őszintén vázolta, miről van szó, hogy kinek a szerepét veszem át, és hogy ennek milyen folytatása lehet. És röviddel ezután keresett meg Karinthy Marci, hogy játsszak a Szembesítésben.

S az a hét év, akkor a Vígszínházban?

A Várkonyi-éra! Az ő halála után jöttem el. Nem láttam értelmét, hogy maradjak. Később a Madách Színházban is kihűlt körülöttem a levegő. Tetszik, nem tetszik, egy színész azt szereti, még én is, aki időnként abba akarom hagyni, hogy az igazgató-főrendező igenis gondolkozzon bennem. Várkonyi már a főiskola után is hívott, Horvai István pedig, aki őt követte az igazgatói székben, nem szeretett. »Tényleg nem akar velem dolgozni?« – kérdeztem. Mire ő: »Egy jó versenyistállóban kellenek a tartaléklovak.« »Pista, akkor én elmegyek!« – mondtam. Ez a valódi történet.

De úgy látszik, hiába menekül a szakma elől, mindig utoléri.

Pedig olyan boldog életem lehetne!

Így nem az?

De igen! Csak próba után nem könnyű fújni.