<p>Az, hogy a magyar gyereket magyar iskolába kell íratni, nem új keletű probléma, hanem már a két háború közötti Csehszlovákiában is égető kérdés volt. Akkor is voltak szülők, akik így gondolkodtak, vagy pedig a „jóakarók” ezt súgták nekik, hogy szlovák iskolával a gyerekük jobban érvényesül. Vagy ahogy a szerző fogalmaz, csak a fa realitását ismerik, nem az erdőét.</p><div> </div>
Erre példa az az írás, amely a Prágai Magyar Hírlapban jelent meg. A szerző két entellektüellel, két baráttal találkozott egy kassai kávéházban, akik megosztották vele a történetüket. Egyikük banktisztviselő, a másik pedig tanár. Egyikük szlovák nyelven végezte el a középiskolát, a másik az anyanyelvén.
„A magyar reálgimnáziumba írattak be 1920-ban. Csak néhány napig járhattam oda. Valaki azt a tanácsot adta anyámnak, aki állami hivatalban dolgozott, hogy írasson át a szlovák iskolába. (Apám akkor már nem volt mellettünk. Apám a hadifogságban meghalt.)” – kezdi történetét a banktisztviselő. Szó szerint a nulláról volt kénytelen újrakezdeni mindent, mivel a családban senki sem beszélt szlovákul. Ezért aztán az órákon semmit sem értett a magyarázatokból, és otthon szótár segítségével kellett lefordítania a házi feladatot.
Szerencsére voltak jóindulatú tanárok, akik segítettek neki, de érezte, hogy szlovák anyanyelvű iskolatársai összemosolyognak a háta mögött, és ez bántotta az önérzetét. Habár ez a mosoly nem volt ellenséges, mégis egy életre megmaradt benne.
Elérkezett az idő, amikor már nem tudta megmondani, hogy hova tartozik. Szlovákul még nem beszélt tökéletesen, de a magyar kultúrából már kiszakadt.
A sors iróniája, hogy az iskola elvégzése után egy magyar többségű városba került, ahol a magyar hetilap szerkesztésével bízták meg. Későbbi munkahelyén, a bankban is azért alkalmazták, mert magyarul is tudott beszélni az ügyfelekkel.
Ezután barátja vette át a szót, aki középiskolai tanár volt. Ő magyar gimnáziumi érettségivel került el Prágába, és ott csehül végezte el az egyetemet. Minden gond nélkül beilleszkedett – a cseh nyelv az egyetemen semmiféle gondot nem okozott neki.
„Magam is középiskolai tanár vagyok, és úgy vélem, hogy mint pedagógus meg tudom állapítani az okozati összefüggést. A diáknak, aki anyanyelvén tanul a középiskolában, valóban nincs fogyatékossági érzése, sérületlen lélekkel kerül ki az életbe, és pontosan tudja, hogy mire van szüksége a boldoguláshoz. A középiskolában szerezte meg a műveltség alapját, ez az alap biztos csak úgy lehet, ha a diák a maga anyanyelvén tanul. Az államnyelv elsajátítása könnyen megy a középiskolai évek alatt, és később az egyetemen is sokkal könnyebb dolga van annak a diáknak, aki nemcsak átvergődött a középiskolán, de biztos műveltségi alapot szerzett ott. A főiskolás számára már távolról sem jelent oly nehézséget az idegen nyelven való tanulás, mint a középiskolás számára, főleg pedig: nem fenyegeti lelki hasadás a fejlődés legfontosabb korában, a tíztől tizennyolc évig terjedő életkorban. Belső és külső magatartása öntudatos marad, természetesen helyezkedik, nem kell harcolnia, és nem kell önmagát megtagadnia a helyezkedésért...”
Ennyi erről az érdekes és tanulságos írásról, amely bemutatja, hogy kisebbségben élni sose volt egyszerű tájainkon.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.