Amikor kimentél a vízpartra, eléd tárult a természet egyszerűsége. A folyó vize gyengéden, ám megkérdőjelezhetetlen határozottsággal hömpölygött, ugyanúgy, ahogyan emberemlékezet óta teszi. Tiszteletben tartotta a part határait. Néha azért próbára tették egymás türelmét. Olykor a víz próbált uralkodni a békés homokdűnék felett, máskor a part szárazsága gyalogolt be mélyen a folyó féltve őrzött határain túlra. A vége azonban mindig ugyanaz lett. Béke. A víz újra birtokba vette a medrét, a part pedig beérte a neki kijáró területtel.
A víz felett elhúzó vadkacsák is részei voltak a horizontig szétterülő nyugalomnak. Nem törődtek a víz és a vízpart viszályaival, és a part mellett rohanó emberek sietségével sem. Nem akartak kiemelkedni a természet rendjéből, nem akartak többek vagy nagyobbak lenni. Mialatt ők tették a dolgukat, a távolban a nap egyre halványuló fénye festette vörösre a párás horizont egy pici szeletét. Furcsa napnyugta volt. A távoli homályban mintha csak egy kerek vörös pacát kentek volna szét egy tejfehér fátyolon.
Minden a legnagyobb rendben volt. Körülötted semmi nem értette, mi az a félelem, amely sötét lepelként borult közéd és a valóság közé. A valóság az, ami van. A természet rendje, a folyó, a vízpart, a vadkacsák és a feljövő, majd lenyugvó nap békessége. Ennek a békés valóságnak vagy része akkor is, ha nehéz időkben eluralkodik rajtad a megfoghatatlan félelem. Amikor ez megtörténik, a gondolataidat elcsendesítve próbáld észrevenni: minden rendben van.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.