Laokaj, a kínai GULAG

Laokaj – átnevelő munkatábor: így nevezik Kínában azokat a szörnyű helyeket, amelyeket rafináltabb ész hozott létre, mint a szovjet GULAG-ot: a kínai táborokban példás szervezettség uralkodik, és tökéletesen hasznosítják a fogva tartottak munkaerejét. A roppant országban legalább ezer koncentrációs tábor működik, a rabok száma 16 és 20 millió között mozog. Persze ezek csak tétova becslések, mert az átnevelő táborokra vonatkozó adatok államtitoknak számítanak.

Mint Kínában annyi sok rossznak, a koncentrácós táborok gigászi hálózatának is Mao Ce-tung volt a szellemi atyja. 1949 óta napjainkig 50 millió ember tapasztalhatta meg, mit jelent a laokaj foglya lenni. A nagy vezér nimbusza már nem a régi, de a lágerek nem sokat változtak, hacsak nem annyiban, hogy megváltozott a köztörvényes bűnözők és a politikai foglyok aránya. Míg Mao alatt a politikai okokból fogva tartottak a táborlakók 90 százalékát alkották, ma alig 10 százalékukat. Azonban ez sem egészen fedi a valóságot, hisz az 1989-ban vérbe fojtott Mennyei Béke téri tüntetés résztvevőit nem ideológiai okokra hivatkozva, hanem a forgalom akadályozásáért ítélték el. A foglyoknak csak mintegy 13 százalékát, a legveszélyesebbeknek tartottakat és a fontos személyiségeket őrzik börtönökben (ilyen volt Pu Ji, az utolsó kínai császár, de Mao Ce-tung özvegye is), a többi a munkatáborokba kerül. Azok, akik bévülről ismerték meg a laokajt, és olvasták Szolzsenyicin GULAG-könyveit, meggyőződéssel állítják, hogy a szovjetek táborai emberségesebbek voltak. Ott a munkába állítást nem előzte meg a szörnyű agymosás, amely két héttől három hónapig tarthat, az újonc meg- és betörhetőségének mértékétől függően. Mindenkinek töredelmesen be kell vallania a bűneit, és csak akkor állhat munkába, ha a felsőbbség elfogadja a vallomását. Ez akkor következik be, amikor a fogoly a mindennapos lelki és fizikai tortúra hatására már maga is elhiszi, hogy bűnös.
Fogolyvárosok,
fogolyfalvak
Ott, ahol az ember testestül-lelkestül az állam tulajdona, és bevett gyakorlat, hogy még a kivégzettek eladott szervei is az államkasszát gyarapítják, a foglyok ingyenes munkája fontos bevételi forrás. Egyes szakértők szerint a munkatáborok, amelyeknek Kínában van a legsűrűbb és legjobban szervezett hálózata a világon, jelentős szerepet játszanak az ország gazdasági előretörésében. A gazdasági reformok is számolnak velük, rengeteg magánvállalkozás kifejezetten rájuk épül. Nem véletlen, hogy a Hongkong tőszomszédságában fekvő kuangtungi provincia, ahol az utóbbi években a gazdasági mutatók rekordütemben kúsznak felfelé, egyike a leggazdagabbaknak: itt van a legtöbb munkatábor, számuk meghaladja a 130-at. A legnagyobb táborokban 80–120 ezer fogoly él. Valóságos városok ezek, több gyárral, üzemmel. Ilyen például Ulan (100 ezer), ahol a mezőgazdaságban, a szénbányákban és a vaskohászatban foglalkoztatják a rabokat, Szehuj (120 ezer) a 25 négyzetkilométeres mezőgazdasági területével vagy Ningho (80 ezer), ahol főleg mezőgazdasági termelés folyik, de tévékészülékeket is gyártanak. Vannak továbbá grafit-, ólom- és aranybányák, vegyipari, textil-, azbeszt- és cementgyárak, különböző feldolgozóüzemek, rizsföldek, gyapot- és teaültetvények, tyúkfarmok és sertéstelepek. Rabok gyártanak gyógyszereket, autóalkatrészeket, szerszámgépeket, játékokat és különböző használati cikkeket, építenek vasutakat, gátakat és irdatlan vízerőműveket, ők készítették az első kínai interkontinentális rakétát is. A munkalehetőségek palettája rendkívül színes, csak épp válogatni nem lehet, mindenki oda megy, ahová viszik. A rabok büntetésük letöltése alatt több tábort is megjárnak. Az élelmezés mindenütt a lehető legsilányabb, a bánásmód egyformán embertelen. Bevett gyakorlatnak számít a botozás, a kikötés, az intenzív fájdalmat okozó béklyók használata, az étel és az alvás megvonása, a hosszabb időre magánzárkába zárás, az áramütésekkel történő kínzás. A legkisebb vétségért is büntetés jár, főbenjáró bűnnek számít, ha a rab nem végzi el az előirányzott munkamennyiséget. A nők a fogva tartottaknak csak elenyésző részét alkotják, ami a kínai társadalomban betöltött alárendelt szerepükből adódik. Külön táborokban vannak, a férfiakénál könnyebb munkákat végeztetnek velük, de állandó szexuális zaklatásnak, erőszakoskodásnak vannak kitéve fogvatartóik részéről.

A francia cég nem vallotta be
Teng Hsziao-ping, a nagy rerformátor nem feledkezett meg a munkatáborokról sem. Ezek évente tetemes nyereséget kötelesek kimutatni, és ennek érdekében együttműködhetnek külföldi cégekkel is. A francia Rémy Martin cég tudna erről beszélni, ha akarna, ugyanis a Dynasty nevű fehérbora egy ideig egy Peking környéki laokaj gazdaságában készült. Amikor ezt megszellőztették a francia lapok, a cég vezetősége kijelentette: nem volt tudomása arról, hogy rabok munkáját vette igénybe. Pedig a munkatáborokat irányító pekingi központi szerv, amely közvetítőként lép fel, ha egy külföldi cég Kínában kívánja megvetni a lábát, nem csinál titkot abból, hogy azok, akiknek a munkáját felkínálja, nem szabad emberek. A Volvo cégnek például ilyen levelet írt 1989-ben: „Tudomásunkra jutott, hogy tiszteletre méltó cégük Ázsiában is gyárakat szándékozik létesíteni, ezért felajánljuk segítségünket. Módunkban áll már létező gyárakat bérbe adni, nagyszámú betanított, rendkívül olcsó munkaerőként hasznosítható büntetettel együtt...” A világhírű svéd autógyár elutasította az ajánlatot, noha a gyártási költségek csupán egyötödét tették volna ki az európaiaknak. De azért a joint-venture létezik, mert mindig akadnak, akikben a nyereségvágy nagyobb az emberségnél. Hondga Harry Wu, aki 68 évéből 19-et töltött a kínai GULAG-ban, és ma az Egyesült Államokban él, nagy visszhangot keltett könyvében elsőként tárta a külföldi nyilvánosság elé, hogy mi folyik a kínai kényszermunkatáborokban. Ő írja, hogy a Washington állambeli Burgonyatermesztők Szövetsége évek óta együttműködik az átnevelő táborok pekingi központjával, a japán Isuzu cégnek pedig a 3 ezer rabot dolgoztató lingjüani autó- és kamiongyár szállít alkatrészeket. Az sem kizárt – teszi hozzá Wu –, hogy a Levi Strauss márkás farmernadrágok egy része is kínai rabok által előállított anyagból készül.

Elcsábult nyugatiak
Munkabiztonság, egészségvédelem nem létezik, nem ritkaság a tizenkét óránál hoszszabb munkaidő, itt az emberi élet nem számít. A higany összmennyiségének egyötödét, az azbeszt egynegyedét a laokaj-lakók termelik ki, de a fő terület a mezőgazdaság: az évi teatermés egyharmada az ő rabszolgamunkájuknak köszönhető. Ez a rabszolgamunka a gumiparagrafusok révén alaposan meghosszabbítható. A törvény szerint ugyan csak három évig lehet valakit bírósági per nélkül munkatáborban tartani, ám amennyiben a tábor vezetősége úgy találja, hogy a rabot még nem sikerült átnevelni, nem távozhat.
Az óriási piac, a még kiaknázatlan, hatalmas lehetőségek egyre több külföldi beruházót csábítanak Kínába. Invesztícióik dollármilliárdokra rúgnak, és ez a magyarázata annak, hogy a nyugati államok miért nem ítélik el az emberi jogok durva, permanens megsértését, és miért nem bojkottálják Kínát. Terjed az az amerikai vélemény, hogy Kínát nem büntetni kell, hanem szorosabb együttműködésre ösztönözni, hogy megerősödjön az országban a Nyugat felé való nyitást helyeslők pozíciója, és szabadon áramolhassanak be a nyugati liberális eszmék. A már említett Harry Wu alapította Laogai Research Fondation és más emberjogi szervezetek nem egész Kína, hanem csak a rabszolgamunkával előállított termékek bojkottálását szorgalmazzák. Eközben tudják, mennyire nehéz felismerni azokat, mivel a kínai hatóságok remekül értenek az álcázáshoz: gyakran a „Made in China” feliratot is elhagyják, és idegen – nem egyszer amerikai – címkéket használnak. „Elegendő csak egyetlen árufajtát bojkottálni, például a játékokat, amelyek a legkönnyebben azonosíthatók” – ajánlja Harry Wu. Szerinte amíg totalitárius rendszer lesz Kínában, munkatáborok is lesznek. Abban azonban, hogy rövid időn belül megdől a kommunista diktatúra, és vele együtt a laokaj is eltűnik a föld színéről, még ő sem bízik.