A rák az egyik legijesztőbb betegség. Keveset tudunk róla, félünk tőle, és nem ok nélkül. Sorra szedi áldozatait, talán nincs olyan család, amelyik ne találkozott volna vele közelről. Sorozatunkban megpróbáljuk ledönteni a tabukat. Nem a daganatos betegségek gyógyítására keresünk megoldást, hanem az általuk okozott lélekfájdalmakat próbáljuk meg enyhíteni.
Az előző részben arról volt szó, hogy gyógyulás után hogyan viselkedjen a beteg újra a munkahelyén. Most annak járunk utána, hogy mi a kollégák helyes magatartása, amikor hosszabb idő után ismét munkába áll a munkatársuk.
Mindenképpen szeretettel kell fogadni őt, szerencsére erre nem kell külön figyelmeztetni. Már menet közben, a betegszabadság alatt is lehet érdeklődni a hogyléte felől, nem tolakodóan, hanem őszinte érdeklődéssel. Néhányan túl tapintatosak, és nem mernek érdeklődni. Mindenképp a beteghez kell igazodni. Azt adni neki, amire igénye van, ami a személyiségéhez közel áll. Ha figyelünk egymásra, arra, hogy a másiknak mi a jó, ahhoz tudjuk igazítani a magatartásunkat. Ha nem akar beszélni róla, ne erőltessük.
De ha túl tapintatosak vagyunk, azzal csak magunknak magyarázzuk meg azt, hogy miért nem kerestük a kollégánkat. A saját lelkiismeretünket nyugtatjuk vele, így védekezünk, amiért nem hívjuk föl, nem látogatjuk meg. Lehet ezzel takarózni, de én azt gondolom, hogy ez senkinek sem jó. A beteg is szeretne visszatérni, nem akarja kizárva érezni magát, a betegség alatt sem. Nyilván ideje jelentős részét a kezelésekre és a gyógyulásra szánja, de az életből sem szeretne kimaradni. Képzeljük bele magunkat a helyébe: nekünk hogyan esne, ha senki sem keresne bennünket?
Kopornyik Zita pszichológus rovata
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.