Könnyek nélkül

Nem sokkal azután ugyanis, hogy az ország legnépszerűbb színésznőjének választották, a magyar film Greta Garbójának, a hatvanas évek egyik híres rágalomhadjáratának áldozata lett. Azt terjesztették róla: vidéken vadászgató magas rangú fővárosi komcsikat szórakoztatott sokféleképpen. Az ezzel járó sok keserűséget magába fojtva, harminchat évesen hátat fordított a színészetnek. Filmjeit azóta is különböző tévécsatornák vetítik, emberi nagyságát, méltóságát megőrizve mindezt már betegen, a pálya szélétől is tisztes távolságból szemléli.

„Nem játszott, hanem élt. Színpadon is, filmen is” – állítja pályatársa, sőt több évtizede immár „testvére” is, Törőcsik Mari. A Bakaruhában Bara Margit máig leghíresebb filmje. Hunyadi Sándor novellája alapján Fehér Imre rendezte. Ő is, az író is, a színésznő is Kolozsvárról indult. Az ottani Magyar Színház tagjaként Bara Margit Roxane-t játszotta a Cyranóban, Ledért a Csongor és Tündében, Mását A három nővérben. Aztán mindenkit és mindent hátrahagyva, szülőket, barátokat, társulatot, lezárva egy régi szerelmet, házasságot kötve Halász Gézával, az ötvenes évek egyik legvonzóbb és legtehetségesebb színészével, 1955-ben átköltöztek (férje vissza) Budapestre. Kolozsvár legszebb színésznője tudta: nincs visszaút. A rendszer sorompója lezárult mögötte. (Később kiderült: huszonegy évre!) Házassága azonban, férje egyre erősödő alkoholizmusa miatt fokozatosan megromlott, kapcsolatuk hatalmas tragédiával, Halász Géza öngyilkosságával ért véget. Bara Margitot akkor már rajongva szerette a közönség. Filmbemutatói után királynőként ünnepelték, a Nemzeti Színházban nyújtott alakításairól felsőfokon beszéltek. Küllemével, finom, titokzatos mosolyával, természetes lényével mindenkit elvarázsolt. 1955-ben, egy órával azután, hogy megérkezett Budapestre, máris szerepet kínáltak neki. Ranódy László filmjében, a Szakadékban Sinkovits Imre partnere lett. Fotózhatták bárhonnan, minden szögből élt az arca. Méltósága, emberi nagysága feszültséget adott az egyéniségének.

„Az Élő holttestben mindenkit lemosott a színpadról” – emlékezik Törőcsik Mari.

Megfejthetetlen szépségével, páratlan vonzerejével olyan filmeket vitt sikerre, mint a Szegény gazdagok, Ház a sziklák alatt, Katonazene, Hideg napok. A magyar filmgyártás nagy fejezetének egyik fényes csillaga lett. Királynői lénye akkor is átsütött a vásznon, ha egy isten háta mögötti falu megtörhetetlen, egyszerű asszonyát játszotta.

„Szakmám szent asszonya volt” – nyilatkozta róla Kállai Ferenc.

1955 és 1965 között tíz jó éve volt. Sokat filmezett, még külföldi rendezők is hívták. Jiří Krejčík rendezésében, az Éjféli misében övé volt a főszerep. Emília Vášáryová, aki ott játszotta első filmszerepét, ma is csodálattal emlegeti „a gyönyörű és érzékeny tehetségű Bara Margitot”. Krejčíknek további tervei is voltak az őt is elkápráztató magyar színésznővel, újabb szerepre azonban nem tudta rávenni. 1977-ben végleg visszavonult a pályától, színpadon sem akart „könyöradományokból élni”, tehetségéhez, művészi rangjához méltatlan feladatokban részt venni.

„Nemcsak az úri Magyarország asszonyát tudta mesterien képviselni, cselédlányként is hiteles volt” – így Törőcsik Mari.

A szörnyű kirakatper és meghurcoltatás után második férjével, az olimpikon vízipólós Gyarmati Dezsővel két évre Kolumbiába költözött. Gyarmati ott kapott sportvezetői állást, feleségének a lehető legjobbkor jött, hogy elkísérhette őt. Az itthon történtektől azonban nem tudott szabadulni. A bélyeg, úgy érezte, élete végéig rajta marad.

„Nem akartam vegetálni a pályán – mesélte, amikor először jártam nála. – Úgy megfélemlítettek, hogy még az utcára sem mertem kimenni. Később is csak alkonyatkor, a környező utcákban sétáltam, a belvárosban sokáig senki sem látott. Ilyen lelkiállapotban nem tudtam volna dolgozni. Egyetlen menekülési útvonalam a családom volt. A szüleim mellett Erdélyben mindig megnyugodtam, itthon csak a férjem és kislányom társaságában éreztem biztonságban magam.”

Sebeire már az 1992-es Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje és a 2002-ben kapott Kossuth-díj sem jelentett erős gyógyírt, de addigra legalább kamerák előtt is elmondhatta, ami a lelkét nyomta. Addig semmiféle lehetőséget nem kapott ártatlansága tisztázására.

„Megszoktam a szenvedést” – mondta akkor, amikor még nem is sejtette, hogy a legnagyobb megpróbáltatás még csak ezután következik az életében. 2006 januárjában összeesett, és rohammentő szállította kórházba. Agyvérzéssel került az intenzív osztályra. Napokig meg sem mozdult az ágyban, később, a rehabilitációs osztályon tért magához. Visszajött az életbe, újra megtanult járni, ám sem beszélni, sem írni, sem olvasni nem tud. Gondozásra szorul, mára csak a lánya és két unokája maradt neki. Férje nem él már.

Bara Margit nyolcvannyolc éves lesz a nyáron.

Megöregedni senki nem látta. Szenvedni sem. Színészi nagysága mellett emberi tartása is megkérdőjelezhetetlen.

----------------------------------------

Törőcsik Mari Bara Margitról:

„Két testvérem van a szakmában. Itthon Bara Margit, külföldön Jiří Menzel. Margit ma, betegen is jelenség. Mint egy festmény. Nem ismerek nála erősebb embert a földön. Nem tudom, honnan ez az erő, ami benne lakozik. Nem mutat fájdalmat, nem toporzékol, nem árt a környezetének. Mosolyogva tűr, miközben borzalmasan szenved. Derűsnek láttam, amikor legutóbb nála jártam. Nem volt könny a szemében. Hihetetlen tartással viseli a sorsát. Jó ideje már csak telefonon beszélek vele. Nem tudom meglátogatni. Nem jutok be hozzá a házba. Bárki csönget, nem nyílik a kapu. Amíg ott ülhettem nála, délutánokon át nevetgéltünk. Én sztoriztam, ő hallgatott, értett, mindent felfogott, de csak apró jelekkel, gesztusokkal, hangfoszlányokkal reagált, vagy pusztán bólogatott. Vagy olyat csinált, amit rendező sem tudna kitalálni. Azt hittem, elájulok. Ez a legnagyobb gyötrelem lehet a földön. Nem beszélni, csak arcrezzenésekkel kommunikálni. A telefonban mindig elmondom neki, hogy Margitom, ha nem látlak, akkor is imádlak. De szeretném még egyszer az életben átölelni őt. El kell, hogy jussak hozzá.

Margit csodálatos színésznő volt. Először a Vízkeresztben játszottunk együtt a régi Nemzetiben. Ő volt Olívia, én Viola. Aztán Grigorij Konszkij két rendezésében voltunk partnerek. Pontosabban ő statisztált nekem Arbuzov Tányájában, én meg statisztáltam neki az Élő holttestben. Önzetlen, segítőkész partner volt, a becsületesség szobrát mintázhatták volna meg róla. Szörnyűség, amit vele műveltek. Szégyenteli dolog. Tönkretettek egy kivételes nagyságú embert, a szakma pedig elengedte őt. Fáj ez nekem nagyon, össze kellett volna fogni érte. De akkor is, amikor őt javasoltam a nemzet színészének, két kollégám felszólalt, hogy azt már nem! Mindkettő férfi volt. Szerintem Margit mindkettőjüket kikosarazta annak idején.”

Csíky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház nyolcvanöt éves művésze, örökös tagja, Bara Margit ifjúkori szerelme nehezen állt rá az alábbi vallomásra. Egy nap gondolkodási időt kért, de még azután is hosszasan hezitált.

„Intim érzelmi dolgokat kürtöljek ki a világnak? Én a Margitról készült könyvben sem nyilatkoztam.”

Szép lassan aztán mégis megadta magát.

„Egyszer lett volna alkalmam felkeresni Margitot. Hosszabb ideig Budapesten filmeztünk. Azt mondtam: vagyok én már olyan edzett fiú, hogy becsengetek hozzá, és lefigyelem, milyen meglepetést fogok szerezni neki. De nem jutottam a kapun túl. A sors nem tette lehetővé. Ma már azt mondom: szépséges, egy ember számára megismételhetetlen érzésállapot volt, hogy 1951-ben Kolozsváron találkozhattam vele, felnézhettem rá, szerethettem őt, és hogy a későbbi életét ebből a hajdani összetartozásból szemléltem és izgultam végig. Nagyjából mindig tudtam, mi történik vele, hogy éppen bajban van, vagy már kisimult az élete. Már odáig is eljutottam, hogy Istenemmel perlekedtem, és azt mondtam, egy ember számára sok mindaz, amin végig kellett menjen, és éppen Budapesten.

Megindító szerelem volt a miénk, de ennek a hőfoka, melege, fénye csak ránk kettőnkre tartozik. Legyen elég annyi, hogy főiskolás voltam, Margit már ismert színésznő, akire mindannyian felnéztünk. Abszurdnak tűnik, nem is tudom, hogyan történt, egyik hétről vagy egyik napról a másikra azon kaptam magamat, hogy boldog vagyok, ha láthatom őt. Egész egyszerűen jólesett a léte, a társasága, jó volt a közelében lenni. Szépen megismergettük egymást, tisztába kerültünk egymás érzéseivel, véleményeivel, olvasmányaival, és egyre többet voltunk együtt. Vártuk, hogy holnap is találkozhassunk. Én ma is azokon az utcákon járok Kolozsváron, amelyeken annak idején együtt jártunk. Margit szépséges fiatal lány volt, akit mindenki megnézett, csupa igényes, olvasott, kulturált ember vette körül, ő is rendszeresen járt franciaórára. Vele lehetett irodalomról beszélni. Olyan nyelvi szépségekre, drámai mozzanatokra emlékezett, amelyekre én nem. Ez mind meglepetésszerűen hatott rám. Aztán jött a nyár, amikor elhívtam az én székelyföldi hazámba, Székelyudvarhelyre. Ott volt nálunk. Nagyszerűen éreztük magunkat a Hargitán, a városban, a vízparton, kirándulásokon. De volt egy furcsa kisebbségi érzetem. Én még a pályán sem voltam, a főiskolán is csak kezdő, amikor megismerkedtünk. Nagyon igyekeztem, hogy megfeleljek az ő társaságának. Szerénység, igényes magatartás jellemezte őt, minden, ami esztétikus. Aztán meglett a diplomám, és Nagybányára mentem, ahol új színházat alapítottunk, a hatodik magyar nyelvű társulatot Romániában. Minden olyan áthidalhatónak, természetesnek tűnt, de aztán Margit is elment. Megszakadt a kapcsolatunk, Halász Géza felesége lett, őt követte Budapestre. Hogy ez mennyire volt véletlenszerű vagy tudatos a részéről, nem tudom eldönteni. Később láttam a filmjeit, és ma is megnézem őket, nagyon jóleső érzéssel vagyok iránta. Sok innen vitt személyes dolgát, finomságát ismerem fel az alakításaiban.

Kevés felhőtlenség, több istenverés jutott neki. Túl sok az egy embernek, amit a rosszból meg kellett élnie. Küzdelmesen, a talpon maradás igényével, emberi tisztaságával, becsületességének a megerősítésével jutott el a Kossuth-díjig. Ő sem örült annak jobban, mint én, amikor megtudtam, hogy odaítélték neki. Az irigyek és a rosszindulatúak fegyvere sajnos nem kímélte őt, de a férje, a második férje, Gyarmati Dezső nagyon szerette őt. Mellette élete legszebb, legbiztonságosabb, legvédettebb idejét élte. Nagy kár, hogy Margit egyedül maradt. Sokkal többet érdemelt, mint amennyit az élet nyújtott számára. Csodálom, hogy meg tudta őrizni magát, és még mindig van ereje, hogy tovább csinálja, amire saját magával szerződött. Ez óriási teljesítmény. Hogy az élete miképpen alakult volna, ha együtt maradunk, arról csak sejtéseim vannak. Az a rövid idő, amennyit mi együtt tudtunk lenni 1951 és 1953 között abban a varázsosan szépséges ifjúságban, az az egész életemet meghatározta. Meggyőződésem, hogy egyetlen perc sem volt hiábavaló, a legszebb emberi érzések, gondolatok töltötték ki azt a masszív két évet. Minden olyan szépen és magától oldódott, lazult meg köztünk, se nem csúnyán, se nem feszélyezetten. Az eltávolodásunk is egymás legmélyebb szeretetében és máig tartó csodában zajlott. Azzal, hogy szerethettem őt, sokkal több lehettem, mint amennyi voltam. Életem legszebb periódusát töltöttem vele.”