Képzavar, hangzavar és egyéb zavarok

Én, a három lány közül a legkisebb, aki még nem jártam iskolába, ott ólálkodtam körülöttük, és hallgattam a nótázásukat. A dalok melódiájával semmi bajom sem volt. Nem úgy a szövegekkel! Minduntalan háborogtam, méltatlankodtam, fortyogtam, el-elcsodálkoztam, vagy sajnálkoztam a tartalmuk miatt. Merthogy: „Volt szeretőm tizenhárom / Tíz elhagyott, maradt három. / Kettő megcsalt, maradt még egy, maradt még egy, / Azt az egyet, azt az egyet én csalom meg, én csalom meg.” Nem bírtam belenyugodni, hogy lehet valaki ilyen ostoba, hogy ha már csak egy szeretője marad a tizenháromból, azt ő maga csalja meg ahelyett, hogy megbecsülné.

Hasonlóképpen zúgolódtam a pórul járt ifjúházas miatt, aki azt mondja a dalban, hogy amikor még legény volt, a kapuba kiállva csak egyet-kettőt kurjantott, s máris tudták a faluban, hogy ő az. De mióta házas lett, hiába kurjongat akárhányat, mégse tudják, hogy ő kiabál torkaszakadtából. Haragudtam a falubeliekre. Hát hogy lehet, hogy egy kis idő elteltével így elfeledkeztek róla? Végtére is ő ugyanaz, aki volt. Csak éppen megházasodott. Az unokabátyám, aki akkoriban nősült, a lagzi után is ugyanolyan volt, mint előtte. Akkor miért nem ismertek rá egyszeriben a dalban szereplő ifjoncra? Sejtettem, hogy valami turpisság van a dologban, csak hát a valódi hátteret akkor még nem tudtam kikövetkeztetni.

Rettenetesen sajnáltam a rátóti legényeket, akik libát fogtak. Szegények! Nem jól fogták a nyakát, elgágította magát. Ha már annyira szegények a rátóti legények, hogy lopniuk kell a pecsenyénekvalót, miért nem vigyáznak, hogy úgy fogják a nyakát, ahogy jó libatolvajokhoz illik. Most tessék, a gágogás elárulja őket, a család meg éhen marad!

Anyai nagyapám a falu kovácsa volt, de kétéves koromban meghalt. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem része azoknak a kalandoknak, amelyeket édesanyám mesélt a kovácsműhely kapcsán. Én is szerettem volna besegíteni a fújtató kezelésénél vagy legalább hallani azt a csengő, ritmusos dallamot, amelyet nagyapám vezényletével segédjei produkáltak. Akkor sajnáltam csak igazán, hogy nagyapám már nem él, amikor egy nótában ezt énekelték: „Ha majd egyszer elszakad a szerelmünknek lánca, / szép Kalászon nincsen olyan kovács, aki összekalapálja.” Biztosra vettem, hogy ez a dal kimondottan azért született, mert nagyapám halálával a kovácsműhely is megszűnt. Abban is biztos voltam, hogy nagyapám minden szerelemnek szétszakadt láncát nagyon szívesen összekalapálta volna. Közben büszkeséggel töltött el, hogy szülőfalum, Kalász egy dalban emlékezik meg az egykori kovácsról.

Csak évek múltán jöttem rá az apró tévedésekre, amelyeket a szövegek értelmezése okozott számomra. Egyszer a lakodalomban egy csúfolódó dalban arról énekeltek, hogy „Levágom a töködet!”, én magam elé képzeltem a kertben dagadó tököket – úritököt, spárgatököt, sőt a fára kúszó indákról lelógó lopótököt is, hiszen ezt is jól ismertem –, és szinte láttam, hogy valaki besurran a kertbe, levág néhány szép termést, berakja a talicskába, és hazaoson vele. Csak nem nagyon értettem, miért kürtöli ezt világgá egy dalban. Néhány év elteltével egyszer csak belém hasított a felismerés: nem a kertben termő tökről volt szó a nótában.

Ma már tudom, miért kell a gyerekeknek iskolába járniuk még azután is, hogy megtanultak írni és olvasni (régen ez a gondolat is foglalkoztatott). Hogy tanuljanak az életről, a világról, az emberekről, a természetről, mindenről. Az is igaz, hogy a mai gyerekeket már nem azok a kérdések tartják lázban, amelyek az én generációmat, viszont bőven van mit tanulniuk. Sőt! De mi is, akik már elég régen felnőttünk, sok új ismeretet sajátíthatunk el gyerekeinktől, ha odafigyelünk rájuk. Persze, ők meg tőlünk tanulnak, ha például időnként eléneklünk nekik valamilyen népdalt, esetleg el is magyarázzuk az értelmét, képletes üzenetét.