Kasza, pálinka és iPhone-ok

 Valami ilyesmi járhatott a szervezők fejében, akik megunták a falunapok egyhangú programját, és valami jobbat, többet akartak. A nyékvárkonyi Napraforgó Polgári Társulás már a harmadik alkalommal rendezte meg az aratóünnepélyt augusztus első hétvégéjén, és idén közel ezren voltak rá kíváncsiak.

A nyékvárkonyi focipályán gyülekeztünk, a nagy sátor alatt. A pálya szélén traktorok sorakoztak fel, azok viszik majd az érdeklődőket ki a földre, a falu szélére az aratóbemutatóra. Gyűlnek az emberek, üdvözlik egymást az ismerősök. Mindenki az elviselhetetlen hőségről beszél, és arról, hogy alig akaródzott kimozdulnia a nagy meleg miatt. Sokan népviseletben vannak, isszák a sört, és zsebkendővel törölgetik a homlokukat. Nincsenek kínai árusok, csak kézművesek és helyi termelők, mindenki a saját portékáját kínálja: van méz és fajátékok, de egyedi ékszerek is.

Egész végig az jár a fejemben, hogy mi változhatott nagyanyáink fiatalkora óta. Akkor is 35 fok volt a 35, legfeljebb nem tudták megmérni. Nem volt légkondi és irodai munka, csak egész napos munka kinn a földeken egy tenyérnyi árnyék nélkül. Miközben ezen töröm a fejem, szól a népzene, és a látogatók a traktorok húzta kocsikra szállnak. Közéjük kerülök, kimegyünk a szántóföldre. A környékbeli városok lakói szemlátomást nem tudták, min vesznek részt, a magas sarkúk süppednek a földbe, szűk a szoknya, ha fel kell szállni a kocsira, és folyik a make-up a tűző napon.

Elkezdődik az aratóbemutató. Oktató jelleggel állították össze a programot, hogy mindenki megtudja, miként is ment az aratás régen. Kaszával ma már csak az idősek tudnak bánni, de a sok aktívan kaszáló nyugdíjas láttán elszégyellem magam, és már nem szidom a meleget. A helyi asszonykórus aratódalokat énekel, ők is javarészt nyugdíjasok. A gazda több mint ötven fokos pálinkával kínálja az aratókat, megszédülök, amikor megérzem az illatát. A résztvevők egy csoportja a sátor alá húzódott be, a szívósabbak pedig fotózzák az eseményt. Egy tizenéves fiú is kaszál, apukája mellett gyorsan mozog. „Keze-lába megvan, ügyes gyerek. Otthon én tanítottam” – meséli a büszke apuka. Ritka jelensége generációjának, de azért valljuk be, a mai középkorúaknak sem mondanak sokat az olyan szavak, mint a kéve, cséplőgép, papkéve, marokszedés.

Sóki Mónika, a rendezvény egyik szervezője kalocsai mintákkal hímzett blúzban sürög-forog. Ő jól ismeri ezt a közeget, tizennégy éves fia már tud traktort vezetni. „Nincs ebben semmi különös, gyermekeink ebben nőttek fel. Hétszáz hektáron gazdálkodunk a férjemmel és az apósommal, gabonaféléket termesztünk. A modern aratás traktorokkal és kombájnokkal történik, már a gazdák sem tudják mind használni a kaszát. Pont ezért tartottuk fontosnak, hogy a mai ember is lássa, megismerje nagyszüleink életmódját, és közelebb kerüljön a termőföldhöz.”

A bemutató után a traktorok visszaszállították a közönséget a rendezvény fő helyszínére, elöl mentek a helyi lovasok, a bősi tűzoltó-egyesület veteránruhában, mögöttük az aratók, kezükben a kalászból font koszorú. Haladt a tömeg, mindenki integetett a pótkocsiról, a bámészkodók tapsoltak, a tűző nap alatt remek volt a hangulat. Megfeledkeztem arról is, hogy a lekaszált búza, az éles, szúrós csonk összevágta a bokám. Nem csak én jártam így, körülnéztem a kocsin, és a résztvevők nagy része flipflopot és nyitott szandált viselt. Hiába, ma már más dimenzióban élünk.

Hajnalig szólt a nóta, folyt a pálinka, készültek a facebookos fotók a focipályán. Népviseletben, tréningruhában, vasalt nadrágban, mindenki másképp. A gyerekek a lovakat simogatták, az idősek az aratási emlékeiket mesélték, a fiatalabb generáció hallgatta, mindenki mulatott hajnalig.