Józan lebegés

magány

Ismét médiapartnere volt a Vasárnap a Cogito esszéíró versenynek. Remek írások érkeztek számos középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Most az abszolút győztes, a felsőszeli Lénárt Dóra írását.

A falevél sárkánypikkely, szemedből kiolvasom a sorsod. Ha akarom, láthatatlan vagyok. Fára mászva egy másik világba csöppenek, én is egy másvalakivé válok, hogy csak nézzem és vizsgáljam az embereket.

Zuhanok – az élet egy nagy zuhanás. Valaki sikítva élvezi, más kétségbeesetten kiált segítségért. De olyan is akad, aki beletörődve, szemét lehunyva, némán merül el a szakadék sötétjében. Melyik a helyes? Ugorjak önként, vagy keressek kapaszkodót? A fal erős, felmászhatnék. De megcsúszhat a kezem.

Növeszthetnék szárnyat, ha tudnék. S akkor, mint a madár, siklanék az égen – át minden szakadékon, át az Óperencián. Táncolnék felhők között, hogy aki lát, elmosolyodjon, és egy kicsit irigykedjen rám. Dalolnék szívet gyönyörködtető isteni melódiákat az öreg néninek a parkban, akinek már nem él a férje, ezért délutánonként itt olvas újságot, hogy ne érezze magát egyedül az üres lakásban. Mert kínzó a sok néma fénykép, s mellettük a szépen kivirágzott muskátli a teraszon csak olyan, mint egy sebtapasz az átszakadt gáton – szinte lényegtelen. Társaimat híva pedig megpróbálnám megmenteni a sok zuhanó embert, akik nem tudnak repülni.

Meggyőződésem, hogy édesanyám képes e varázslatos szárnyalásra – át minden családi vitán, át félelmen, fájdalmon, át minden problémán. Táncot jár a konyhában, mosolyt csalva az arcomra, sőt kicsit irigykedem is rá, hogy milyen önfeledt. Ő húgomnak dúdol csendes éneket, hogy meglássa a szépet, és úgy nőjön fel, hogy nagy korában ő is tudjon repülni.

Csakhogy ez mind fantázia, az ember nem tud szárnyat növeszteni. Az természetellenes, megüt egy határt, melyet akarva se tudna átlépni. Mindig is ez zavart a legjobban: hogy a fantázia sokszor szebb a valóságnál, és hogy a valóság sosem válhat olyan széppé, mint a képzeletem világa.

A változás éltet mindent. Véletlenek nem léteznek, lélek viszont annál inkább. Az aranyló napsugár, mely a felhő szélén bujkál, él. A tükörkép egy másik ember. A lámpa fénye elűzi a szörnyeket.

Minden ember köré burkot látok. Valakiké nagyobb: ők szabadabbak, több teret hagynak maguknak, számukra több minden elfogadott. Ezeknek az embereknek a burka néha tele van gomolygó cigarettafüsttel, mely szinte fojtogat, ugyanakkor felemel, és kissé eltakarja a világot előlük. Vagy inkább őket a világ elől. Olykor szemtelenek, könnyebben bántanak meg másokat, csak a saját álláspontjukat tartják igaznak és elfogadottnak. Makacsok és önfejűek. Ezen tulajdonságok mivolta pedig csak attól függ, hogy gazdájuk milyen értékeket képvisel. Ez határozza meg, hogy a tulajdonságra pozitívumként vagy negatívumként tekinthetünk.

Valakiké jóval kisebb. Szinte skatulyába zárják magukat: tele vannak gátlásokkal és félénkek. Azonban kedvesek, megértők, szelídek, ugyanakkor az esetek többségében unalmasak is. Sosem kockáztatnak. Megelégednek azzal, ami van, nem vágynak a változásra, vagy fel sem merül bennük a változtatás lehetősége. Tudom magamról, hogy éveken keresztül én is ezen emberek táborát erősítettem. Túl sok szabályt állítottam saját magamnak, és túl szűk határokat szabtam az életemnek. Elhitettem magammal, hogy nekem így jó, s lehet, hogy akkor, abban az időszakban úgy volt jó nekem. Ám a magas és vastag, erősnek vélt falak meginogtak és leomlottak, mikor megismertem néhány embert, akik mellett ráébredtem arra, hogy lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy nem csak az életemben, de bennem is jóval több van, mint azt valaha gondoltam volna.

Kevés olyan személlyel találkoztam, aki megtalálta a kettő közötti egyensúlyt, vagy legalábbis közel jár hozzá. Ez a harmónia azonban relatív. Mert ami számomra annak tűnhet, az másnak lehet, hogy korántsem azt jelenti. Ezért is olyan nehéz a megtalálása. Minden embernek máshol helyezkedik el az a pont, ahol a mérleg karjai kiegyenlítődnek, s ha általánosítani szeretnénk, akkor nem tudnánk megadni pontos koordinátákat hozzá. Mindig lenne, aki nem értene egyet vele.

Egyedül a saját burkom nem látom. Nem tudom, hogy még most is túl szűken szemlélem-e a világot, vagy több is beleférne-e, mint gondolnám. Nem tudom, hogy sikítva élvezem-e a zuhanást, vagy félve kiáltok, esetleg repülök-e.

Sokszor inkább úgy érzem, mintha lebegnék. A végtelen mindenségben, ahogy átjár a nyugalom, és megszáll a békesség. Lehet, hogy ez az, mit oly sokan Szentléleknek neveznek. Vajon ők is ilyennek élik meg? Csak csodálom a természetet, ahogy a tüzes színű sárkánypikkely őrült forgatóst járva földet ér. Az emberek szemébe nézek, feléjük mosolyt küldök. Akkor látom, ki az, akinek fáj az élet, és boldog vagyok, ha a tükörkép csillogó szemekkel visszamosolyog. Figyelem, ahogy az ősz lassan télbe vált, a nappal éjszakába burkolózik. A felhő szélét bearanyozó szőke napsugár lassan eltűnik a horizonton, s az utcai lámpák fényei elijesztik az előmerészkedő szörnyeket.

Hogy ilyenkor élek-e, vagy csak létezem? Magam sem tudom. Vagy ez lenne az élet? Létezni csupán?

Talán ezzel kapcsolatban is éveket kell majd várnom, míg jön valaki, aki felnyitja a szemem, és rájövök, milyen gyermekded világot alkottam magamnak ismét. Akkor majd kezdhetek mindent elölről. De az is megeshet, hogy ez a számomra megfelelő állapot. Az én egyensúlyom. Ha azonban így van, akkor miért bizonytalanodom el oly sokszor s gondolom át vagy újra az életem?

Hamarabb kelek a hajnalnál, leülök az ablak elé. Nézem, ahogy apró színei ébredeznek. Visszavárom a kedves napsugarat, mely mostanra körüljárta apró bolygónk. Érzem, hogy a lelkem szárnyal és zuhan egyszerre. Józan lebegés az enyém, álmodozó. Egy mesés valóság. A kívülállóknak túlviláginak tűnhet, pedig szerintem egyáltalán nem az. Sokan mit meg nem adnának ezért, s milyen mélyre képes süllyedni ez ember, hogy boldogságát lelje ebben a gondtalan mámorban. Bódító szesz. Vágykeltő név, gyermekeknek mégsem való. Nem is véletlenül. Csábító szirénhangja már sokak hajóját zátonyra futtatta és süllyesztette el életük háborgó tengerén. Nagy kortyok a feledés és a boldogság reményében. Tudatlanság, bűnös mámor, mocskos élvezet, tisztátalanság. Vak lebegés.

Hagyom, hadd tegyék. Elvégre az ő életük, az ő döntésük. Vakon lebeg a világ, talán csak én vagyok józan. Mégis hagyom. Talán ez a végzet, hagyni. Hagyni, hogy történjen, aminek történnie kell. Hagyni, ha fáj, és hagyni, ha boldogít. Ha élvezed, vagy ha azt mondod, „nem”. Hagyni, hogy hatalmába kerítsen minden kísértés. Hagyni magad egy kis időre helytelenül élni. Aztán engedni, hogy az eszedre hallgatva visszatalálj a megszokott és helyesnek tartott utadra. Lebegve sodródni a víz tetején, dúdolva merengeni az élet árja felett. Képzeletben szárnyat növeszteni, hogy megmenthesd az embereket, és elhinni az összes tündérmesét. Látni, amit más nem lát, ami lehet, hogy nincs is ott, nem is létezik. Hogy aki alattad fuldokol, felnézve rád csak annyit mondjon: „Megőrült.”

Lénárt Dóra

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/13. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?