Ismét fellángolt a Jimmy-vita. Vagy valami ilyesmi. Nekem mindenesetre eddig elkerülte a figyelmemet, csak a napokban bukkantam rá, hogy még februárban bemutatta a Nemzeti Lovas Színház a Zámbó Jimmy élete alapján készített musicaljét. Már magában ez a hír is elég sok kérdőjelet vet fel, magát a vitát azonban igazán az váltotta ki, amikor az ismert esztéta, György Péter recenziót írt az előadásról, kiemelve annak erényeit. A recenziónak azt a címet adta, A demokratikus kultúra működésben: a katarzis ereje, és arra jut benne, hogy az előadás boldoggá tette közönségét, és az alkotó Pintér Tibor legendát írt Jimmy életéből. „Zámbó Jimmy egyedülálló példával szolgált, művészete éppoly távol állt a tragédiától, mint a komédiától, hatásvadász volt, de ez a hatásvadászat nem volt üres, sikerre volt éhes, de azt nem keverte össze a tapsrendező foglalatosságával, aki a hatáspontot keresi mindenben” – írja György Péter. Az érdekes recenzió érdekes visszhangokat váltott ki a világháló különböző bugyraiban, sokan egyenesen György Péter józan eszéért kezdtek aggódni, vagy azon értetlenkedtek, hogy ez most vajon az évszázad trollkodása-e. Különböző baloldali értelmiségiek pedig elérkezettnek látták az időt, hogy a közösségi, népi és mozgalmi kultúra közötti lényeges különbségeken kezdjenek töprengeni.
Azt nem tudhatjuk, vajon mit szólna mindehhez Zámbó Jimmy. Az a Zámbó Jimmy, aki halála pillanatától legenda, mitikus hős, mém, ki hogyan látja. Ami biztos, hogy a halála egy olyan felejthetetlen momentuma az ezredforduló történetének, amilyen kevés van. Az én generációm első mélyreható traumáját a Kacsamesék kikapcsolása okozta Antall József halálakor, kamaszkorunkra pedig Jimmy tragikomikus halála vetett sötét árnyat. Mindenkinek megvannak a kedves kis történetei a Jimmy-kultuszról: nálunk például ott volt az egyik buszsofőr, aki a Vajka–Pozsony vonalon is járt, és utasai csak Jimmyként emlegették, mert körbe-körbe hallgatta ugyanazt a néhány magnókazettát minden útján. Zámbó Jimmy közönsége már élete során is megosztott volt: voltak, akik feltétel nélkül rajongtak érte, és saját maguk elleni sérelemként kezelték az ellene irányuló támadásokat, mások hallgatták ugyan a dalait, de közben komikus jelenségnek tartották. És aztán voltak azok, akik elhatárolódtak tőle: róluk semmit nem tudni.
Halála után nemcsak a Jimmy-viccek kultusza kapott nagy lendületet, hanem érdekes cikkek is születtek a hatásáról. Érdemes utánanézni: György Péter már akkor, 2001-ben elemezte a Jimmy-jelenséget az Élet és Irodalom hasábjain. Már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy az „elitkultúra” képviselőinek a Zámbó Jimmyvel szembeni megvetése helytelen, és aki bunkónak tartja Jimmyt és/vagy rajongótáborát, annak először az „elitek” bunkóságával kellene valamit kezdenie. Talán olyasmire akar kilyukadni György Péter, hogy vannak, akik semmit nem akarnak megérteni abból a világból, amely Zámbó Jimmyt tényleg a királyának érezte. Márpedig ezek az emberek, a Jimmy-rajongók tömegei is vágynak arra, hogy valaki beszéljen helyettük. A Magyar Narancsnak a Jimmy temetéséről írt tudósításában olvasható az alábbi mondat: „Sokan egyáltalán nem tudják szavakba önteni, miért vannak itt, állnak kisírt szemmel, virággal kezükben, és rendületlenül néznek a hintó felé.” Nem tudják szavakba önteni, mert nincsenek szavaik, és senki nem beszél helyettük sem. Úgy érezték, Jimmy ilyesmit tett, helyettük beszélt. Azt, hogy ez művészet-e (hiszen a mostani vitának is ez volna a kardinális kérdése), nem lehet egzakt módon kimutatni, azt a kritikusok és az esztéták határozzák meg, akik rendesen olyan szakmai tulajdonságokra támaszkodnak, mint tapasztalat, műveltség, érzékenység, féltékenység, irigység és különböző egyéb komplexusok. Innen válik a dolog nehezebben követhetővé.
Tanácstalan vagyok. Nem tudok egyetérteni György Péterrel, erőltetettnek érzem, izzadságszagúnak, pedig az igyekezetét érteni vélem, és semmi okom, hogy kételkedjem az őszinteségében. Ő maga is figyelmeztet erre már 2001-ben, hogy sokan furcsállani fogják ezt az írását. Ez bejött. És hogy a vita most újra fellángolt, mutatja, a téma fontos. Fontos és aktuális. Kicsit persze olyan, mintha egy bizarr posztmodern regényben olvasnám (pedig nem akartam leírni, hogy posztmodern, na fuccs), amely arról szól, teljesen felesleges azt kutatni, ki mond igazat, hiszen ez egy regény. (S mennyire igazuk van ezeknek a regényeknek.) Talán az a bajom György Péter hozzáállásával, hogy erőlteti, az esztétikába keveri az ideológiát, és az mindig komikus, vagy épp tragikomikus, még akkor is, ha az empátia mint olyan nem az. Vagy még komikusabb, ahogy György Péter olvasói berzenkednek attól, hogy most valaki számon kéri rajtuk az empátiát? Vagy az az igazán komikus, hogy a Nemzeti Lovas Színház alkotói hogyan kerülnek ebbe a képletbe? Talán nem is komikus, csak egyszerűen magyar: jó kis magyar történet ez, és Zámbó Jimmy öröksége még sokáig velünk lesz.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.