<p>Szegény nagyapuskám sóhajtozott így, amikor valami szép emlék jutott eszébe. Számára az álmok álma volt Abbázia, a mai nevén Opatija. De Polát, Fiumét és Triesztet is szerette, utóbbiban kétszer is járt. Megigézte őt az aranyszínű homok, a nyüzsgő kikötő, a parti kocsmákban vedelő horvát, szlovén, olasz, osztrák és magyar tengerészek sokasága.</p>
Imádta ezt a várost, melynek épületei birodalmi nagyságról tanúskodnak még ma is. Mert Trieszt egy valódi birodalomnak volt az egyik legfontosabb tengeri kapuja. A várost átszelő, platánokkal övezett bulváron a „finomabb” emberek korzóztak: unatkozó arisztokraták, dúsgazdag gyárosok és a parvenük. Lehet, hogy James Joyce és Horthy Miklós is itt sétálgatott egykor. Kevesen tudják, hogy az Ulysses világhírű írója vezette be a lovas ellentengernagyot az angol nyelv rejtelmeibe. Lehunyom a szemem, és látom, ahogyan a monoklit viselő Joyce felemeli a mutatóujját, és affektálva azt mondja: no, Mr. Horthy, it was wrong. És Mr. Horthy újra elkezdi, hogy I am, you are, he, she, it is. Aztán beülnek egy kávézóba, ahol a pincér kifogástalan angolsággal (németséggel, olaszsággal, szlovénséggel, magyarsággal) kérdezi meg tőlük, hogy mit fogyasztanak. Sétájuk után a szálló előtt megállnak elbúcsúzni, és egy szutykos utcakölyök négy-öt nyelven ajánlgatja a város ismert és kevésbé ismert kuplerájait.
Nagyapuska két alkalommal járt Triesztben, és mindig felvillanyozva érkezett meg Ipolyságra. Nem írom, hogy haza, mert ő ott is otthon volt. A száz évvel ezelőtti Trieszt lakóinak tíz-tizenkét százaléka volt olasz, több mint fele szlovén és horvát, nyolc-tíz százaléka osztrák, négy-öt százaléka magyar. A többi meg kevert népség, szerte a világból. A soknyelvű, nyitott város és környéke vonzotta a kereskedőket, iparosokat, művészeket és szerencselovagokat. Trieszt és Abbázia valódi ékszerdoboz volt az Adrián.
Nem véletlen, hogy az első világégés szörnyű csatái közül több épp ezen a vidéken zajlott. A Monarchia és az Olasz Királyság egyformán jogot formált a környékre. Gorizia, Doberdo, Duino harcmezején sok százezer ember lelte halálát. Aztán Abbázia meg Fiume a jugoszlávokhoz került, és olaszok tízezrei vonatra szálltak, hogy új hazát keressenek maguknak. Trieszt meg az olaszokhoz, és a változatosság kedvéért itt a szlovének, magyarok és osztrákok pakoltak. Így az egykori „Bábel” néhány évtizeden belül echte olasz várossá vált.
Pár héttel ezelőtt Triesztben jártam. Bolyongtam a csodaszép utcákon, beültem néhány kávéházba, sétáltam a kikötőben. Nagyapám nyomát kerestem. Szóba elegyedtem a helybéliekkel, kérdezősködtem erről-arról, de kielégítő választ alig kaptam. A megszólított emberek mind olaszok voltak. Néhányan beszéltek ugyan angolul, de a város és a vidék múltjáról semmit nem tudtak. Sem a véres csatákról, sem a Közép-Európa kirakatának számító tarka Triesztről.
– Trieszt? Hát Trieste mindig is olasz város volt – mesélte egy presszó tulajdonosa. – Igaz, az utóbbi években egyre több külföldi dolgozik nálunk, de ezekkel csak baj van. Éhenkórászok mind.
– Ez bizony komoly probléma nekünk, mert a szlovének és a magyarok után most már a horvátok is itt vannak, és elveszik a munkát az olasz fiatalok elől – mondta egy negyvenes úr, akivel a római kori színháznál futottam össze.
– Képzelje, már cigányok is vannak Triesztben – panaszkodta a hotel portása. –Istenem, mi lesz ebből a szép városból?
Nos, én úgy tenném fel a kérdést: Istenem, mi lett ebből a városból? Úgy látszik, Európa sokszínűsége már a múlté. A nemzetállamok stratégiája Délen és Keleten egyformán működik. Ami a tiéd, az a miénk, de ami az enyém, ahhoz semmi közöd. Hogy milyen lesz az, ami az enyém, azt én döntöm el.
Mindenesetre nekem az egykori Königsberg, Pozsony, Lemberg és Trieszt jobban tetszett a mostani Bratislavánál, Lvivnél és Triesténél.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.