Irány a strand!

Aztán egyre melegebb lesz, az úszás nem szórakoztat (különben is, amikorra visszaérek a tengertől a napernyő alá, már teljesen száraz vagyok), az erős fényben hosszasabban nem tudok olvasni: szóval szenvedés, unalom. Aztán Icu megszánt, s visszaküldött a szobára. Itt, a szoba hűvösében már elviselhető a nyaralás. Olvasgatok, írogatok, vagyogatok. És nagyon sajnálom szegényeket, akiknek a napon kell szenvedniük. Amikor először jöttünk Bibionéba (talán 1995-ben), még mindenki tudott németül. És jól! Most is törik, kedvesek, készségesek, nincs ezzel baj, de a német nyelv érezhetően itt is visszaszorult. Miközben viszonylag sok a német üdülővendég. Akik nyilván beszélnek angolul. A pincérek általában egy afféle német–angol–olasz keveréknyelven kommunikálnak.

***

Eljönnek az Adriához, majd kifekszenek a szálloda 5 x 10-es úszómedencéje mellé, ahol süttetik a hasukat, és vidáman ugrándoznak a kacsaúsztatónyi vízbe. Miközben száz méterre ott az igazi nagy víz, a tenger. Normális az ember? Aligha.

Én meg mit csinálok? Eljövök az Adriához, aztán bemenekülök a szobába, és olvasgatok. Normális az ember? Aligha. Úgyhogy elmegyek biciklizni.

Nyolc körül fölpattantam egy bringára, és célul tűztem ki, hogy addig megyek a parti kerékpárúton, amíg el nem érek a napernyős strandzóna határára. Nos, kerekeztem vagy 5-6 kilométert, de a vége sehol. Mindenütt ugyanaz a nagyipari jellegű üdültetés, tengeri Bábel: ugyanazok a parti vendéglők, ugyanolyan napernyők, a kapcsolódó szállodák (kertjükben a kis magánmedencéikkel), ugyanazok az animátorok, akiknek vezényszavára a medence körül fekvő nők bicikliznek a lábukkal, vagy combjaikat ritmikusan, ollószerűen ki- és bezárják (nem mondom, nem rossz látvány, de csinálni?!), mindenütt ugyanaz a látszatboldogság, látszatjókedv. Animátorok, akik csak a szájukkal mosolyognak. Persze, hiszen pénzért csinálják. Őket még értem is, inkább az üdülővendégeket nem, ezt a tömegembertípust, aki egy ilyen nyaralásgyárban jól tudja magát érezni. De hát vannak ilyenek. Sőt, ők a többség, s akkor – ha ez nekik jó – legyen így. Én nem kérnék belőle.

Hogy mennyire az üzletről, s nem arról, hogy a kedves vendég jól érezze magát, szól az egész, azt egy tegnap megfigyelt eset is példázza. Nem messze tőlünk, egy nyilván bajor család, két gyermekkel, a karonülő számára egy kisebb, saját, fehér-kék rombuszokkal díszített napernyőt is fölállít, aki egy, általuk hozott, kisebb nyugágyszerűségen hentereg. Megjelenik egy strandőr (vagy mi a fene), és csak a gesztikulálásból értjük, hogy arra kötelezi a német vendégeket, távolítsák el a pótnapernyőt és -ágyat. Valami papirost lobogtat, nyilván azzal kapcsolatban, hogy a strand szabályzata szerint nem szabad ilyeneket behozni. No, nem azért, mivel zavarná a többi napozót (miért is zavarná?), hanem hogy (ha szükségét érzed) tessék szépen (pénzért!) továbbiakat bérelni. Miután az asszonyka a napernyőt, az ágyat dühösen összecsukja, és oldalra dobja, a család összehúzódik az egy ernyő alá. Gondolom, most már csak azért sem (zum Trotz) bérelnek. Értem én: üzlet. De valahogy akkor is embertelen üzlet ez. Mint ahogy az egész üdültetésgyár az. Még akkor is, amikor kedvesek, mosolyognak, és (látszólag) jót tesznek veled.

Attila hadai annak idején feldúlták az Észak-Itália fővárosának számító Aquileiát, s manapság a helyi fagyikínálatban ott van egy Attila megnevezésű is. Talán már írtam erről, hogyne (!) hiszen ezt még tavaly fedeztük fel. Arról viszont nem, hogy fórumos barátainknak miként írtam le az állagát. Ízre valami gyümölcsös-joghurtos keverék, benne apró, elmosódó piros foltok. Akár a vércseppek. Nyilván ez kapcsolja a véreskezű Attilához. Egy időben ment a televízióban egy fogpasztareklám, ínysorvadás ellen ajánlották vezető magyar fogorvosok. Nos, abban volt egy kép, ahogy az érintett a mosdótálba köp, s a köpetet vérfoltok tarkították. Hát, tetszik, nem tetszik, ez a fagyi is valahogy így néz ki – zártam le étvágygerjesztő bemutatómat. Közben meg tényleg finom.