Így kellett lennie!

<p>Életünk bizonyos dolgai miért pont úgy alakulnak, ahogy, s vajon mire akarnak megtanítani bennünket? Átlagos kis család átlagosan nevelt gyermekeként nőttem fel, szüleimtől mindent megkaptam. Szeretetet, törődést, sőt azt hiszem, nagyszüleimtől még annál is többet.</p>

 Azok közé a szerencsés gyerekek közé tartozhattam, akik nagyanyjukat és nagyapjukat szintén édesszülőként szerethette. Minden hétvégét, iskolai szünetet náluk tölthettem, ott várt a legjobb barátnőm, akivel együtt éltük meg a hosszú nyári vakációkat, és persze nagylánykorunkban lábunkat lógatva, éretlen almát rágcsálva a padon arról álmodoztunk, hogy kéne kinéznie a nagy Őnek, s hogy az sem baj, ha motoron érkezik majd hozzánk.

Barátnőm viszonylag hamar esett szerelembe, és gyakrabban. Az egyik héten boldogan ecsetelte, hogy borzalmasan szerelmes, a másik héten, mikor érdeklődtem, hogyan halad a dolog, csak legyintett, az már a múlté, és nagy hévvel mesélte az újabb kilátásban lévőt. A mai napig nem értem, hogy lehetett minden héten valaki másba szerelmes.

 

Örökké szeretni

Ó, én ezt egészen máshogy láttam. Megszeretni valakit, és örökké szeretni! Így amikor az alapiskola ablakából először pillantottam meg életem párját, amint épp a büfé felé igyekszik, arra gondoltam, de tudnám szeretni ezt a fiút! Aztán amit nagyon szeretnénk, az megadatik ám. Egy szeptemberi délután megkaptam életem első csókját attól, akire vágytam. Szüleim nem igazán díjazták döntésemet, tiltani nem tiltották, viszont hangsúlyozták, hogy ez a fiú nem igazán hozzám való. De szerintem azt gondolták, első szerelem, úgysem fog örökké tartani. Pedig ha kicsit is sejtették volna, hogy márpedig én örökké gondolom már így tizennégy évesen is, talán jobban tiltották volna.

Ahogy ez lenni szokott, ha két fiatal tapasztalatlan szerelmes nem figyel oda: máris megvan a baj. Tizenhatodik évemben életet adtam kisfiunknak. Szüleim és családom segítségével szépen nevelgettük őt. A mai napig nem tudom, hogy amikor édesanyámnak először kezébe adtam az unokáját, miért telt meg a szeme könnyel. Vajon az örömtől, vagy inkább az aggodalomtól, hogy mi lesz velünk tovább? (Harminchat éves volt!) De segítettek. Mindenben. Míg mi középiskolába jártunk, édesanyám volt otthon a kisfiunkkal, szeretgette, gondoskodott róla. Édesapám külföldön dolgozott, kénytelen volt, mivel a család két taggal is bővült. Emlékszem, édesanyám mindig csak azt hajtogatta, nincs semmi baj, csak a párom lenne négy évvel idősebb nálam. Sok volt ez a szüleimre, még a bátyám is otthon élt velünk a háromszobás kis lakásban. A párom részéről sajnos csak csekély segítséget kaptunk, érzelmileg is, anyagilag is.

 

Felnőttünk!

Szépen lassan önállósodtunk, elköltöztünk, dolgoztunk. Jó anyának tartottam magam, fiatal korom ellenére is mindig mindent a legjobb tudásom szerint cselekedtem. Mindig első volt a gyermekem, utána a párom és csak aztán én. Amit róla sajnos nem lehetett elmondani. Neki mindig önmaga, a hobbija volt előnyben, aztán mi. Állásba nem volt hajlandó elmenni, mindig csak alkalmi munkákat vállalt. Nyáron hajnaltól késő estig képes volt dolgozni, ősztől tavaszig pedig jött a pihenőidőszak. Az állunk kopott fel. Míg én szakadó havas esőben mentem biciklin a fiunkért az iskolába (merthogy nincs benzin a kocsiban), elázva, átfagyva tértünk haza, ő kényelmesen autóval hajtott ki barátjához az állomásra. Sokat sírtam, hogy miért ilyen felelőtlen, és miért fontosabb neki minden nálunk. De beletörődtem, mert szerettem. Csak valahogy merültem le. Úgy éreztem magam, mintha olyan elem volnék, mely folyamatosan veszít az energiájából, de sosem töltődik fel.

Az évek során elég sok minden történt a kapcsolatunkban. Kétszer elhagyott minket, egyszer nyolc hónapra, aztán egy évre, voltak hazugságok, fura telefonok. Persze, mindig megbocsátással végződött. Nyolc év után összeházasodtunk. Idővel sikerült kölcsönt intéznünk, vettünk házat, amihez a szüleim, nagyszüleim kezessége kellett. Sokat dolgoztunk a házon, főleg édesapám, de gyönyörű is lett. Havi kiadásaink megnövekedtek. Nekem volt állandó munkahelyem, szeretettel jártam oda, a fizetésem is jó volt viszonylag, de túlnyomó része rezsire, a felújításra felvett kölcsönre és a hűtőszekrény feltöltésére ment el. Párom bevételéből a banki kölcsönt fizettük (már ha beteremtett annyit, hogy azt fedezze). Sokszor szüleim fizették ki, hogy ne halmozódjon fel az adósság. Ennek ellenére vállaltunk másik gyermeket, habár elején elhessegettem még a gondolatát is, mondván, nem fogjuk bírni anyagilag. Mivel mindenképpen szerettem volna testvért a fiamnak, és szerettem a férjemet is, bíztam benne, hogy a problémákat megoldjuk valahogy, hát vállaltam. Terhességem is csak plusz anyagi gondokat hozott magával, mert egészségi állapotom megkívánta, hogy heti két-három alkalommal 50 km-t utazzunk orvoshoz kontrollra a szüleimmel, aminek a költségét természetesen ők állták. Férjem egyszer vitt orvoshoz a kilenc hónap alatt.

 

Második gyerek

És innentől, ahogy anyaszabadságra mentem, jöttek a még nagyobb anyagi gondok, mert ugye a gyesből nem jut mindenre. Így volt rá példa, hogy februárban (4 hónapos kislányommal a karomon) jöttek a gázosok, és kikapcsolták a gázt. Aztán beindult a mókuskerék. Ha volt gáz, nem volt villany, ha volt villany, nem volt víz. Sokszor hideg vízben zuhanyoztam, melegítettem a vizet, kézzel mostam. Gyertyával világítottunk. Mindig hiányzott valami. Nem győztem a gyerekeket ki-be pakolni. Jöttünk, mentünk az otthonunk és szüleim otthona között. És a sok ígérgetés, csak adjak pénzt, erre meg arra, majd ilyen üzlet, meg olyan seft bejön, és akkor jó lesz minden. Aztán szépen lassan eltünögetett mellőlünk a párom. Csak jött, evett, átöltözött, edzésre ment, éjjel jött haza. Hangsúlyozván, hogy utál otthon lenni, utálja az egész házat. Volt, hogy csak beszaladt, jobbnál jobb autókkal érkezve. Hogy honnan jött, hol aludt, sosem tudtam. Órákba nyúló telefonálások, ha konkrétan kérdeztem, jött a korholás, hogy nem bírom megérteni, ez nem rám tartozik! Ez így ment évekig, míg egy nap jött az utolsó felszólítás, hogy a házunkat, amiért annyit dolgoztunk, visszaveszi a bank. Akkora már annyira nem érdekelte semmi a férjemet, hogy azt sem bánta, ha az utcára kerülök a gyerekekkel. Könnyek közt kértem segítséget az akkori polgármestertől, hogy ha késve is, de biztosítson nekem és a gyerekeknek egy lakást, amit év végéhez adtak éppen át. Egyedül, egyik napról a másikra költöztem át a gyerekekkel az új lakásba. Emlékszem, ordítva zártam be magam után az ajtót, és vele együtt bezártam a 18 éves közös életünket férjem emlékeivel együtt. Beadtam a válást, és szépen elváltunk. Pedig még akkor is szerettem. Mindennek ellenére.

 

Új család

Az új lakásban jó volt, örültem, hogy legalább a mi kis falunkban maradhattunk, ahol addig is éltünk. Főleg a gyerekek miatt örültem, minden ott volt, amit szerettek. A lovacskák, a folyó, a mezők, barátok. Habár a fiam még évekig emlegette, hogy milyen jó volna hazamenni, úgy szeretett ott lenni, a szobáját, a kertet, mégis úgy éreztem, hatalmas súly esett le rólam. Ha akkor nem tűnt is könnyebbnek, mégis az lett. Elmúltak a bizonytalanságok, a sírós éjszakák. Akkor jöttem rá, hogy nem lehet valakit bármi áron szeretni. Volt férjem ahelyett, hogy segített volna, csak húzott vissza. Megrövidítve engem, a gyerekeket (mert neki sosem okozott gondot megenni az utolsó szelet kenyeret vagy joghurtot, ami a gyerekeké volt).

Ahogy telt az idő, megnyugodtunk, és igazuk lett a szüleimnek, ez a fiú bizony nem hozzám való. Természetesen a kölcsönöket fizetem tovább, és még milyen sokáig fogom fizetni, pedig ház rég nincs. Ha van valamilyen nagyobb kiadás esedékes, akár iskolakezdés, karácsony, bizony az övet jó szorosra kell húzni. De tudom, amíg szüleim, nagyszüleim itt vannak, nem kell félnem semmitől.

A volt férjemet ezek a dolgok cseppet sem aggasztják, de még a gyerektartási kötelezettségei sem. Éli a világát. Én viszont a megéltek után biztos vagyok benne, hogy az élet még nagyon sok érdekeset tartogat számomra, és végre, maholnap harminchat évesen, két csodálatos gyermekkel boldog vagyok! Örülök mindennek, és hálás vagyok mindenért. Sokat megtanultam, és levontam belőle, hogy minden rosszban van valami jó. Mostanra a sors küldött nekem olyan társat, aki az elmúlt másfél év alatt több törődést, szeretetet adott, mint amit az elmúlt tizennyolc évben összesen kaptam. És vele együtt lett egy új családom is.

R. E.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?