Úgy kezdődött, hogy már alig bírtam elviselni a júliusi hőséget (ahogy télen meg a csúszós út, a hideg, a hó szokott kínjaim főszereplője lenni), hiába levegőztem a huzatban, amit szintén alig viselek el, hiába sóhajtoztam, hogy bár kiállhatnék egy jó nagy esőre ernyő nélkül, hiába...
Úgy kezdődött, hogy hirtelen eszembe jutott, micsoda melegek voltak gyerekkorom nyarain, fel se vettük, amikor meg jó koszosan csak előbújtunk valahonnan, anyánk adott egy kis darab maga készítette fagylaltot. Istenem! Az volt ám a mennyei manna. Hiszen alig nyaltunk akkoriban fagyit.
Úgy kezdődött, hogy csak elém penderült képzeletben a régebbi idő is, amikor még nem találta ki anyánk a házit, s vasárnaponként messziről hallottuk, hogy a szomszéd faluból jön a fagylaltoskocsis, rohantunk is kicsi pénzecskét kunyerálni a gombócra.
Úgy kezdődött, hogy a biciklis fagylaltosról meg eszembe jutott (milyen érdekesen működik az ember emlékeket felröppentője), hogy akkoriban, előtte, utána-e pár évvel, ki tudja, jött az utca másik végéről is egy masina, a nagy lajtoskocsi, hogy a hatalmas árvíz miatt fertőződött kutak helyett vizet, vizet, vizet osszon. A kicsi gyerek meg mit gondolt a vésszel, fel sem fogta, nagy élmény volt, ahogy kisorakoztattuk anyánkkal a vödröket, nagyfazekakat a napi vízért.
Úgy kezdődött, hogy mosolyogva simogattam a filmet (a fagyisat) a fejemben, mert igazából ma már nem is vagyok olyan fagyis, fagyizós, még jó is, nevetgélek magamban, mert olyan drága, mint a ménkű, ahogy szokta mondani mindenre a régi munkahelyem egyik, többszörös fogyatékossággal élő kis kedvence. Vajon mit mondana ma, amikor azzal riogatnak, hogy jövőre megint igen felemelik a villany árát, s mindennek az árát, tán azt, hogy rá se ránts, Zsuzska, emelték azt idén is, emelik a lisztét is, a tojásét is, az élesztőét is, a kenyérét is olyan szemrebbenés nélkül, hogy csak azt veszed észre, hogy elmentél ugyan a vásárba, semmit sem vettél a vásárban, s elfogyott a félpénzed.
Úgy kezdődött, hogy azért az a fagyi, a házi, csak nem ment ki a fejemből. Anyám receptjét ugyan elmosta az idő, de van annyi a neten, mondom, hogy csak győzzem a válogatást. Erre mi lett? Könyveim között turkálva lapoztam fel egy régi Asszonyok kézikönyvét, 1964-ből valót, még anyámé volt, benne millió csipketerítő, horgolási tanácsadó, egyebek, hatvanötben volt a csallóközi nagy árvíz, mondom magamban, amiről csak a vizeskannás, fazekas történetet tudtam akkor, de ezt a kézikönyvet rongyosra forgattam, belelapozva ma újraélem minden oldalát. S azt, hogy anyánk végeérhetetlen csipketerítőit, függönyeit horgolja, én meg nagy szemeket meresztek, hogy lássa, nem vagyok még álmos, hiába küld aludni, nem, nem vagyok még, mert akkor megint bepisilek álmomban, s majd szégyellem, meg félek is, hogy rám tör az „ugyeminemhalunkmeg” című szorongás, hát nagy szemeket meresztek, hogy becsapjam, ő meg úgy tesz, mintha elhinné, s hallgatjuk még a rádiót, a Csárdáskirálynő ment azon az estén, amire kristálytisztán emlékezem, ő meg horgolta, horgolta, horgolta...
Úgy kezdődött, hogy már aludni sem tudtam a házi fagylalt miatt, körülnézek a neten, mondom, nem kell különleges, nem kell mennyei vegán, sem velencei álom, legyen csak egy egyszerű csokis. De most aztán főzök egy fazékkal, kerül, amibe kerül, a rántott hús helyett amúgy is egészségesebb a rántott cukkini, a rántott karalábé, a rántott parizer, de a legfinomabb a rántott hagyma.
Úgy kezdődött, hogy étcsokoládé, pár tojás, kevés porcukor, kevéske kakaó, tejszín. S meglett. A házi fagylalt. Megkönnyebbültem. Hogy leírtam pár csodaemlékemet.
Ültek a VASÁRNAPi asztal körül, ő kilenc hónaposan anyja ölében, félretolta a tejbegrízes kanalat, s az asztal közepére mutatott: Húcs! Húcs!
Galgóczi Erzsébet: Kettősünnep
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.