„Hagyjuk gyerekként élni őket” - Vendégségben Vekerdy Tamásnál

Valóban a gyerekek változtak meg ennyire, vagy csak a körülöttük változó világhoz alkalmazkodnak?

Az emberek sokkal lassabban változnak, mint a világ, de a mai gyermekek egészen más körülmények között élnek, mint régen. Száz-százötven éve a magyarországi népesség zöme még falusi körülmények között élt: volt udvar, kemence, kert. A gyerekek látták, mi miből lesz, és hogyan. Hogy a tejet tehén adja, abból a nagymama túrót, vajat készít. A gabonát elvetik, kisarjad, megnő, kalászt hány, learatják, kicsépelik, megőrlik, a lisztből az anya kenyeret dagaszt, megsüti. A magyar óvodások között néhány éve készült egy felmérés; szinte mind azt mondták, hogy a tej zacskóból van, és csövekből kerül oda. A fogalomtárukból hiányzik a tej és a tehén közötti kapcsolat. De azt sem tudják, mit csinálnak a szüleik a munkahelyükön, az átlátható, ismerhető világ eltűnt, és vele együtt tűnt el sok tevékenység is, amelyből a gyerekek mind kivették a részüket.

Ma mi hiányzik nekik leginkább?

A mozgás. Régen kora tavasztól késő őszig kint voltak a szabadban, az utcán játszottak, erdőn-mezőn bóklásztak. Nagyobb volt a szabadságuk, de egy szokásokból, szigorból, elvárásokból álló szoros keret tartotta össze az életüket. Nem mondom, hogy ez mindig jobb volt: tudott az a világ nagyon kegyetlen is lenni, de voltak keretei. Ma a külső szabályozás már nem, a belső pedig még nem működik, és ez a gyerekekre óriási terhet ró, mert érzik, átélik a feszültségeinket. Mindent tudnak, azt is, mikor hazudunk nekik vagy hallgatunk el előlük valamit. Ha nem beszélünk velük nyíltan betegségről, a halálról, a válásról, bármiről, ezzel csak a szorongásaikat növeljük.

Ma azonban sok szülő óvja a gyerekét a rossz hírektől, annyira félti, hogy az udvarra is alig engedi ki játszani, nemhogy az utcára.

A világ cseppet sem kevésbé biztonságos, mint régen volt. Csak mi rendelkezünk sokkal több információval arról, hogy a föld távoli szegleteiben megtámadtak, megerőszakoltak, szervdonornak elraboltak valakit, és ezt mind kivetítjük a saját életünkre. Régen is voltak rablóbandák, csavargók, vadállatok és veszett kutyák, mégsem éltek a szülők abban a tudatban, hogy ez a sok veszély mind a gyerekükre leselkedik. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki naponta kísérgesse az iskolába a gyermekét, ma meg a legtöbbet autóval viszik-hozzák. Ezek a szülők el sem tudják képzelni, mennyi élménytől, kalandtól, fosztják meg őt, ha nem csámboroghat haza a társaival úgy, hogy a húszperces út másfél óráig is eltart.

Az utcán, boltban, sőt még a játszótereken is gyakran csak azt halljuk a szülőktől, hogy ne menj oda, ne csináld, ne nyúlj hozzá. Valóban ennyit kell fegyelmezni a gyermekeket?

Mi, felnőttek vagyunk rossz állapotban: szorongunk, ezért próbáljuk megelőzni a bajt. De nem tudjuk, sőt, amitől aggódunk, azt ráhozzuk a gyerekre, mert az állandóan óvott gyermek sokkal ügyetlenebb lesz.

Vagyis hagyni kell őt fára mászni, pocsolyában dagonyázni, jégen csúszkálni?

Ezt nem én találtam ki, évszázadokon át így nőttek fel a gyerekek. Egy német neurológus írta le: tragédia, hogy ma nem másznak fára, mert ez fejleszti legjobban az egyensúlyérzéket és a finommotorikát.

Mikor kell mégis rászólni? Amikor már recseg alatta az ág, vagy csuromvizes?

Ebben a feleségem a példaképem, aki óriási nonsalansszal, tehát könnyed nemtörődömséggel, hanyag fesztelenséggel engedte el a négy gyerekünket, mégsem történt nagyobb bajuk. Nehéz ezt megfogalmazni, de a lényeg az, hogy jelen vagyok-e gyermekeim életében, tevékenységeiben, mert maga a jelenlét óvó erejű. Ez nem árgus figyelmet, folytonos aggodalmat jelent, hanem a szülő hatodik érzékét, amelynek köszönhetően pont akkor kap oda, amikor kell. Azt sem kell folyton ismételgetni a gyereknek, hogyan viselkedjen, köszönjön, szépen egyen, stb. Nincs is annál rosszabb, mint mikor a családi ebéd azzal telik, hogy folyton a gyermeket fegyelmezzük. Egyen, ahogy akar, majd vendégségben szépen fog enni, ha tőlünk ezt látta.

Mostanában nagyon sok az ADHD-s, vagyis figyelemhiányos hiperaktivitás zavaros gyermek. Ez tényleg generációs és kortünet, vagy csak divat?

Ez Amerikából indult, amikor rendelet született arról, hogy az iskolai felvételikor pozitívan kell diszkriminálni az ADHD-sakat. A szülők kezdték kérni az orvosoktól az erről szóló igazolást, sőt az agyműködés koordinációjáért felelős homloklebeny működését serkentő ritalint írtattak elő annak is, akinek nem volt rá szüksége. Ezeket az őrületeket megírta egy professzor, és ma fontos amerikai egyetemeken tudják, hogy a beszélgetésre, a művészetek gyakorlására, a szociális készségek fejlesztésére kellene figyelni, nem a pontokra, jegyekre, százalékokra.

Ebből az következik, hogy nem minden izgága, szétszórt gyermek ADHD-s?

Persze, hogy a beszorítottság, a kevés mozgástér miatt több a nyugtalan, de ők nem eleve problémásak. Régen a tanító néni egy tanyasi iskolában száz gyerekkel is elbírt, pedig köztük is volt mindenféle. Reggel valamennyien egy hasábfával jöttek iskolába, együtt tüzeltek a kályhában, sokat énekeltek, játszottak. Amikor megszüntették a tanyasi iskolákat, és bevitték őket a városba, minden vizsgálat azt mutatta ki, hogy az összevont osztályos tanyasi iskolában a gyerekek gyorsabban és jobban megtanulnak olvasni, számolni, mint a modern, osztott osztályos városiban. Ennek egy titka volt: a tanyasi iskolában a nagy gyerekek segítettek a kicsiknek, a kicsik hallották, mit tanulnak a nagyok, szünetben az udvaron rohangáltak, nem körbe-körbe sétáltak egy szűk folyosón. Gyermeknek való életet éltek, sokkal több örömüket lelték a világ felfedezésében. Márpedig öröm nélkül nincs hatékony tanulás, ezt az agykutatók is kimutatták. Az iskolák többségében mégis szorongás van, és unalom, holott a világ érdekes lehetne, ha nem leckeként szembesülnénk vele.

Túl nagyok az elvárásaink a gyermekek iránt?

Rengeteg tudásanyagot akarunk a fejükbe nyomni, feleslegesen, mert úgyis elfelejtik. Egy amerikai vizsgálatban az egyik tanár negyvenhét írót tanított meg egy évben, a másik négyet-ötöt. Utóbbi azt a pár kiválasztott szerzőt szerette, érzelmileg elkötelezetten, érdekesen tudott beszélni róluk. Egy idő múlva kiderült, hogy azok a diákok, akik csak négy íróról tanultak, többet tudtak, mint azok, akik negyvenhétről, mert előbbieket a tanáruk megnyerte az irodalomnak, felkeltette az érdeklődésüket, és attól kezdve sok mindennek maguk is utánanéztek.

Kérdés, hogy ahol állami tanterv van, megengedheti-e ezt magának egy pedagógus.

Nem, de a felejtésnek tanít. Magyarországon a húsz és harminc év közötti felnőttek kilenc százaléka emlékszik úgy a középiskolai tananyagra, hogy alkalmazni is tudja. Élményszerűen kellene tanítani, ezt a gyakorlat is igazolja, mert azok a gyerekek, akik alternatív iskolába járnak, semmiben sem maradnak le a többiektől, sőt hosszú távon jobban tudják alkalmazni a tudásukat. A különbség annyi, hogy végig élvezték az iskolát. Nem tanultak, nem a teljesítményre gyúrtak, a jegyre hajtottak, hanem felfedezték a világot.

Ma sokan csak később fedezik fel. Az érettségi után utaznak, akár egyetemet is váltanak, mielőtt eldöntenék, mivel szeretnének foglalkozni. Mitől ez a bizonytalanság?

A húszas évek végéig kitolódott a kamaszkor. Régen egy tizennégy-tizenhat éves már tudta, merre orientálódik, és sikerrel belépett a tanonc- vagy egyéb iskolai életbe, esetleg a munka világába. Ma ezt sokszor egy harmincéves sem tudja, sőt nem is akar belépni a társadalmi maszkabálba, mert attól tart, hogy ezzel végérvényesen magára veszi egy foglalkozás álarcát, és vége a szabadságának, nem válhat azzá, aki lehetne. Bár fogalma sincs, ki lehetne, óriási vargabetűkön át keresi önmagát, s ebben támogatnunk kellene.

A szülők, gondolom, szeretnék látni a sok törődés és különóra eredményét, ezért szorgalmaznák, hogy a gyerekük végezzen egyetemet, és azt végezze el minél hamarabb.

Nem kell mindenkinek egyetemre járnia, mint ahogy mindenki szaktanintézetbe sem járhat, ahogy ezt most szorgalmazná a hatalom. Járjon mindenki oda, ahová való. És ha mindenki tényleg a képességeinek és érdeklődésének megfelelően tanulna tovább, annyi különóra sem kellene. Felesleges velük terhelni a gyerekeket, mert iszonyat, mennyire fáradtak. Egy kutatás szerint az elkövetkező évtizedekben öt dologra lesz szükségük: írásra, értő olvasásra, elemi számolásra, komputerkezelésre felhasználói szinten és angol nyelvre. A többi nem olyan lényeges, mert utána lehet nézni, ha szükség lesz rá.

Ma a különórákat, márkás holmit, mobiltelefonokat illetően verseny folyik. A szülők attól tartanak, hogy ha az ő gyermekük kimarad ebből, akkor lemarad és kiközösítik.

Ma már szakkönyvek foglalkoznak azzal, milyen agyi károsodást okoz gyermekkorban a mobil és a sok hasonló kütyü. De nehéz elvárni a gyerektől, hogy hatévesen ne lógjon rajta, amikor négyéves korában én nyomtam a kezébe a táblagépet, hogy azon nézze a mesét, és azt látja, hogy én még a vécére is viszem magammal az okostelefonomat, vagy ha családi ebéd közben megszólal, azonnal felveszem. A nagy technológiai cégek vezetői Steve Jobstól Bill Gatesig mind digitalizáció nélküli iskolába küldték a saját gyermekeiket, és tizenegy éves korukig nem engedték őket képernyő elé. Kilenc-tizenegy éves korig olyan mértékű függőség alakulhat ki a gyermeknél, mintha kokaint vagy heroint használna. Ha később kezdi, könnyebben kijön ebből, mert már van értékrendje, más érdeklődése. A képernyőre meredés nagyon rosszul hat a központi idegrendszerre is, mert blokkolja a belső kép készítését, amely csakis mesehallgatás közben alakulhat ki. Nem mesenézés, mesehallgatás!

Ez azt jelenti, hogy Süsü, Mazsola vagy a magyar népmesék rajzfilmváltozata sem ajánlott?

Csak úgy, ha mellette rendszeresen olvasnak, vagy inkább fejből mondanak mesét a gyereknek. Az, ami az ő képzeletében ilyenkor zajlik, segít feldolgozni az élményeket, szorongásokat, indulatokat, dühöt. Mivel egy gyermeknek sok a feldolgoznivalója, óriási a képéhsége, ezért kattan rá képernyőre is, de az gumicsont, nem működik. Hét–kilenc éves koráig mindennap kell mesélni neki – már az egy–másfél évesnek is – rövid történeteket a saját életéből, a három–négy évesnek ugyanezt állat szereplőkkel. Így tanul meg a kisgyerek történeteket hallgatni, ami az emberiség ősi kincse. Ez a módszer alkalmazható azoknál a nagyobbaknál is, akik nem tanultak meg elmélyülni egy történetben, és folyton új impulzusokra vágynak.

Amikor mi, felnőttek olvasunk, ránk is pozitív hatással van ez a képalkotás?

Természetesen. Az olvasás ha élvezetet szerez, segít élni, túlélni, átélni. Ide vezet el a hallott mese. Olvasóvá, értő, együttérző emberré nevel.

Ugyancsak korunk nyavalyája, hogy a szülők azt firtatják és vitatják meg egymással, elég jók-e. Régen ezzel nem foglalkoztak, csak tették a dolgukat.

Régen a szülők azt mondták, nő a gyerek, mint a dudva, magától, nincs tennivalónk vele. Igazuk volt, mert elég volt, hogy a gyerek őket utánozta. Ma ezt nem teheti, hiszen egész nap alig látja a szüleit, ezért azoknak lelkiismeret-furdalásuk van. Kárpótlásul elhalmozzák a gyereket játékkal, kütyüvel, és programot szerveznek neki. Ez rémes. Vigyék ki a folyópartra, és építsenek vele homokvárat, vagy engedjék, hogy egyik vödörből a másikba meregesse a vizet, kavicsokkal, gallyakkal piszmogjon, mert ebben el tud mélyülni, megnyugodni. Sokkal kevesebb ADHD-t diagnosztizálna a szakma, ha a gyermekek ilyenekkel foglalkoznának. Mert ők még mindig hihetetlenül normálisak, csak mi nem engedjük, hogy azok maradjanak.

Mert esetleg a Facebookon akarunk eldicsekedni, milyen fantasztikus bohócpartit szerveztünk, melyik élményparkba, játszóházba vittük őket.

Ne akarjunk másoknak megfelelni, annak meg pláne ne dőljünk be, amit a tökéletes anyák írnak arról, milyen tip-top a háztartásuk, és mennyire flottul, mosolyogva megy náluk minden. Erre szoktam elmondani azt a viccet, amikor a fiatalember elmegy a rabbihoz, és elpanaszolja neki, hogy a kortársai mind azzal dicsekszenek, milyen sikereik vannak a nőknél. „Nekem ez nem megy, rabbi, mit tegyek?” – kérdezi. „Mesélj te is” – tanácsolja a rabbi. Mondani sok mindent lehet, de ma már nem lehet minden fronton tökéletesen helytállni. Régen azért lehetett négy gyerek mellett is kikeményített függöny, vasalt ruha, háromfogásos ebéd, mert ott élt a családdal a nagymama, a pártában maradt nagynéni vagy volt cseléd, szakácsnő, pesztonka. Ma ezt mind egyetlen nőnek kellene győznie, sokszor férfi nélkül. A világtörténelemben soha nem volt arra példa, hogy egy nő két-három gyerekkel egyedül küzd meg az élettel, miért kellene neki még tökéletesnek is lennie?

Mert magának sem meri bevallani, hogy néha még a saját gyermeke is az idegeire megy?

Pedig ez a természetes, mert a gyerekek rettentően fárasztóak, idegesítőek, és szörnyen unalmasak. Lerágják az ember húsát, és kiszívják a vérét. Néha meg kell szabadulni tőlük, hogy egy pihent, jókedvű anyát, apát kapjanak vissza. Normális ember ilyenkor átviszi a gyerekét a szomszédba, megkéri a barátnőt egy fél napra, vagy ha van pénze, segítséget fogad. Ehelyett mi álságosan és tele feszültséggel húzzuk az igát, nehogy a környezetünk megszóljon. Ezt persze a gyerekek érzik, pontosan tudják, hogy az ilyen kimerült szülő akkor sincs velük, amikor jelen van, és ettől ők is nyugtalanok, agresszívek lesznek.

Lehet ezt boldogságórákkal, relaxációkkal, pozitív gondolkodásra való neveléssel kezelni?

Én ebben nem hiszek, sőt humbugnak tartom. Mint ahogy tisztességet sem az iskolai etikaórán tanul a gyerek, hanem a családban, kiegyensúlyozott ember sem a boldogságórától lesz, hanem attól, hogy igazi gyermekkora volt.

Tanulni kell otthon vele?

Nemhogy nem kell, nem szabad! Az iskola az ő dolga, ne ártsuk bele magunkat. Ha korrepetálni kell, azt is bízzuk másra, mert ha mi végezzük, annak kiabálás, sírás a vége. Nyáron pedig egyenesen tilos tanulni, ismételni. A vakációban két dologra van szüksége a gyermeknek: az egyik az elengedés, a másik a tagolás. Aludjon délig, ha akar, de ne folyjanak szét a napjai, legyen bennük rendszer. Attól ne tartsunk, hogy szeptemberre mindent elfelejt, mert két hét múltán minden előjön a kipihent agyából. Ellenben akit nyáron is gyakorlással kínoztak, az október végére elfárad. Ugyanez vonatkozik a karácsonyi szünetre is: ha a gyereknek adnak leckét, diktáljuk le neki, csináljuk meg helyette, és hagyjuk őt élni, pihenni.

Nemcsak az együtt tanulás hozhat olyan helyzetet, hogy a szülőben felmegy a pumpa. Meg lehet állni, hogy valaki soha ne kiabáljon a gyermekével?

Természetes, hogy az ember felindul, de ez nem lehet nevelési módszer, már csak azért sem, mert nem hatékony. Ha a gyerekkel mindig üvöltünk, immunissá válik, meg se hallja. Tiszteljük meg őt azzal, hogy normális hangon beszélünk vele, mert ő is önálló személyiség, és így fog ő is tisztelni bennünket.

Létezik nevelő célzatú atyai pofon, fenékre csapás, vagy a verés minden helyzetben tilos?

Az, hogy a szülő indulatból egyet lekever, előfordul. De úgy nem ütheti meg a gyerekét, hogy már előre felmenti magát, mert úgymond, nevelési célzattal teszi. A verés mint nevelési eszköz rég megbukott, csakis a szülői agresszió, szadizmus, gyakran pedofil erotikus vágyak kiélésének eszköze. Kutatások igazolják, hogy Hitler és környezete is ilyen „etikusan vert” gyerek volt – láttuk az eredményt. A verés mindig agressziót, komplexusokat szül, és akit így neveltek, az később valahol le fogja vezetni.

Magyarországon most a csapból is az folyik, hogy a gyermek az első. Ez érződik is a gyermekekhez való hozzáállásban, vagy csak propaganda?

Ilyen, hogy vállalj gyereket, és akkor kapsz pénzt, volt a múlt rendszerben is, szocpolnak hívták. A CSOK ugyanilyen álságos „megoldás”, és szerencsére az emberek átlátnak a szitán, mert egy hónap alatt nyolcvan százalékot esett a bejelentkezők száma. Aggodalommal várom, mi lesz azokkal, akik besétálnak a csapdába, és nem tudják produkálni a vállalt gyerekszámot. Keserves történeteknek lehetünk még tanúi, ha eljön a számonkérés ideje. Így nem lehet belenyúlni a demográfiai folyamatokba, a családokat azzal kell támogatni, hogy legyen a szülőknek biztos megélhetésük, lehetőségük a részmunkaidőre, megfizethető lakásuk, és akkor fognak gyerekeket vállalni. Annyit, amennyihez erőt, kedvet éreznek, nem pedig annyit, amennyit most már mindenképp muszáj, ha nem akarnak eladósodni.

A teljes cikk a Vasárnap 31. számában jelent meg!