Pedig tudna, jó nagyot tudna, mondja. A rendeletre, mondja. A tisztaságira, mondja, amit húsvétkor hoztak a városháziak, az álszenteskedők, hiába tiltakoztak a jóérzésűek ellene. De nem lehet ám, mondja, utcán köpni nem lehet, utcán lenni életvitelszerűen nem lehet, padon aludni nem lehet, porrongyot ablakból kirázni nem lehet, kéregetni nem lehet, rengeteg szemetet, élelmiszert kidobni nem lehet… ja, azt lehet, azt nem tiltják, csak hajléktalannak lenni nem lehet, úgy mondják, ezt írja a rendelet, a kényes ízlésűek, a szemforgatók hozták, mondja. Nem haragosan, csak úgy kesernyésen beszél, beszél, amíg elérünk a boltig.
A padon üldögél, amikor meglátom, sokszor látom, sétálgat olykor, megint leül, ócska szatyrát fogja, elkísérem, mondja, s már ömlik is belőle a szó. Tudja, majdnem az egész napomat itt töltöm, már a nap is süt eleget, néha jönnek mások is, eldarvadozunk. Nem, nem vagyok hajléktalan, csak az asszonyom halt el mellőlem, fent lakom a hetediken, a tévém rossz, a szemem is az olvasáshoz, az ablakból is inkább autókat, betonrengeteget látok, nincs kihez szólni, gyerekünk nem volt, hát lejövök, néha egész napokra. A múltkor itt felejtettem a kopott zakómat, ballagok érte vissza, azt hihették, guberálok vagy lopok, ellopom a más kabátját. Szégyelltem nagyon, nem vagyok én olyan, hajléktalan se, tudja, de ha az lennék, akkor se mennék a szállóra. Ott lopnak, becsapnak, tán meg is vernének, nem tudom. Itt viszont jó, elüldögélek, felszedem néha az eldobált szemetet, tudja, ha nem restellném, az ebédem is sokszor kitelnék belőle, amiket eldobálnak, s nem ám a kukába, csak úgy, becsomagolt szalámis kiflit, ilyeneket.
Meg-megállunk, úgy hallgatom nehéz szavait, mi lesz vele, gondolom, csak nem kísérik be egyszer a rendbiztosok, csak nem, ha tán majd el is szunyókál azon a padon. Csak nem, mondja ki maga is a gondolatomat, mit szólna odafönn az asszony...
Tudja, nem vagyok én a hajléktalanság híve, dehogy, bárcsak mindenki feje felett tisztes hajlék lenne. De tudja, a minap késő este egy tépett asszony keveredett mellém, hogy agyonverte őt a részeg ura, erőszakoskodott vele, a gyerek bent maradt, csak nem fogja őt is bántani a vadállatja. Nem meri feljelenteni, még kinevetnék, de az ilyenekről nem szól a rendelet, s még tán meg is büntetnék az utca miatt, az ura meg csak egyszerűen kialussza a részegséget, s holnap megint... Mennyi ilyet hallok, látok, amióta sokat üldögélek a padon, mondja. Különben meg engem nem bántanak, nem bosszantanak a hajléktalanok, mondja tovább a bácsi, jó, néha büdösek, na, de ha lenne egy valami emberi, tudja, mondjuk, egy olyan fürdő, mosakodó, olyan hivatalos, ahol tisztálkodhatnának, tudja, s maradjanak miattam az utcán, ha már nincs hová menni, vagy ha egyszerűen csak ott szeretnek. Szabadon. Hisz amúgy is ki vannak rekesztve a szerencsétlenek, miért kell még mindenféle ostoba és embertelen rendeletekkel is büntetni őket, meg mindenki mást, akire rá lehet sütni valamit. A rendelet szerint.
Hallgatom az öreget, szorongatja valami a torkomat meg a szívemet, hiszen igaza van ennek a bácsinak, gondolom. Mondom is neki. Ja, azt meg hallotta, kérdi, hogy a napokban megint felgyújtottak egy csomó autót az egyik lakótelepen? Biztosan nem hajléktalanok voltak. Biztosan nem. Na, veszek valami kis harapnivalót, mondja a boltajtóban, s megyek vissza a padomra, ósdi már a gönc rajtam, de majd megpróbálok illedelmesen üldögélni, szundikálni, ha már köpni sem lehet, mondja.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.