Aki arra számít, hogy rohanó világunk egyre hűvösebb emberi kapcsolatairól olvas majd itt fejtegetést, jobb, ha tovább lapoz. Az oknak, amely írásra késztetett, köze van ugyan az emberi tényezőhöz, de mivel még a nyáron tapasztaltam meg, leginkább a kutya meleghez.
A nyár, az kérem egy meleg évszak – mondom besenyőpistabácsisan. Húsz, harminc, negyven, sőt száz éve is nagyon meleg volt nyáron, igaz, hogy nem ilyen őrült meleg, mint mostanság. A falusi emberek vastag falú vályogházakat emeltek, a hosszú udvarokba fákat ültettek. Minden valamire való portán állt egy diófa, amely nemcsak enyhet, de finom csemegét is adott, vagy egy szőlőlugas, amely hasonlóan szolgált, és kész volt a környezetbarát, bioárnyékolás. A módosabb városlakóknak tengerparti vagy tátrai kirándulásra is tellett, oda menekültek a benzingőztől még nem, legfeljebb csak lócitromoktól bűzlő, sűrűn sorjázó utcákból.
És akkor jött a fene nagy technikai fejlődés, és fene nagyot fejlődött a technika – például az, amellyel manapság a közterületeken, sokszor indokolatlanul, seperc alatt kivágják az egészséges fákat – és „elfelejtenek” ültetni helyettük.
Gyerekkoromban csak a vagy félméternyi lapátokkal rendelkező ventillátorok keverték a meleg levegőt a kultúrház meg a vegyesbolt plafonján. Emlékszem, egyszer lagziban voltunk vidéken. Annak ellenére, hogy szörnyen éhesek
voltunk, nagyokat nevettünk, hogy legalább a fölöttünk köröző légkeverő alkalmatosság leeshetne, hogy legyen valami az asztalon.
Manapság igazán nem panaszkodhatunk, legalábbis, ami az enyhet adó, hűs levegő előállítását illeti. Ha vonatra szállunk, modern szerelvényre, szinte azonnal arcunkra fagy a mosoly. A banki ügyintézés alkalmával sem fenyeget, hogy hőgutát kapunk. Ha bevásárolni megyünk, az elárusítók duplán hűvös tekintete kísér. Nem is lenne semmi baj ezzel az „elhidegüléssel”, ha – mint az sok minden mással kapcsolatban is kívánatos lenne – mértékkel történne. Ha a mindentudó klímaberendezés beállításánál figyelembe vennék a kinti hőmérsékletet, és igyekeznének ahhoz mérten meghatározni a bentit. Nem kell orvosi egyetemet végezni ahhoz, hogy az ember megállapítsa, mekkora sokkot jelent a szervezet számára a harmincöt fokos forróságból belépni egy tizenöt fokkal hűvösebb helyre, és ott vagy húsz percet izzadt, felhevült, javarészt fedetlen testtel járni-kelni. Aki még nem jött rá erre, ízületi gyulladását, akut nátháját kúrálgatva lesz alkalma elgondolkodni róla.
Hm, úgy beszélek, mintha százéves lennék?
Nem nyugdíjaztam hát a szvetteremet a nyárra, és a furcsálló tekintetekkel dacolva, a cipzárt állig felhúzva, egy büszke forradalmár önérzetével szlalomoztam a bevásárlókocsival.
De ne reménykedjünk. Most, hogy jön a tél (ha ugyan), jön a kinti fagyos hideg (ha ugyan), minden marad, ahogy volt, csak fordítva. Kabátban, béléses csizmában, kucsmával a fejünkön a trópusi hőség vág orrba odabent. És e benti forróságból léphetünk most ki, a mínuszos valóságba.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.