A parlament kellő támogatottság híján nem a héten, hanem legfeljebb csak valamikor ősszel szavaz az alkotmánymódosítás tervezetéről. Sokan ezt a lépést a koalíció meghátrálásaként értelmezik, pedig valószínűbb, hogy Robert Fico teljesen elégedett a fejleményekkel. A miniszterelnöknek hosszú távon pont elég politikai tőkét sikerült kifacsarnia a témából ahhoz, hogy egy új választást követően több alternatívája legyen a hatalomban maradásra.
Eleve miért is lehetett szükség arra, hogy a parlamentben az unióval szembeni szuverenitásról, az azonos nemű párok ellehetetlenítéséről, illetve ellenzéki olvasatban a demokrácia haláláról és a jogállamiság végéről vitázzanak? Fico szempontjából leginkább azért, hogy fellazuljon a korábban túlságosan is merevnek és oszthatatlannak tűnő ellenzéki együttműködés – ezt a célt pedig különösebb erőfeszítések nélkül elérte. Mindössze kellően kompromisszumkésznek kellett mutatkoznia a kereszténydemokraták előtt, miközben azok ugyanezt az elnézést nem kapták meg a saját partnereiktől.
Az aktuális közvélemény-kutatások szerint a kormánykoalíciónak a jelenlegi összetételben nincs esélye az újrázásra, Ficónak pedig a számok alapján nincs lehetősége ismét kormányt alakítani. A veterán politikus azonban nem apátiába zuhant, vagy ellenőrizhetetlen kirohanásokat intézett a nyilvánossághoz (az továbbra is Andrej Danko rezortja), hanem hetek-hónapok alatt kialakította a B és C tervét a hatalma megtartására.
Az egyik, lehetőségeket tágító opció a blokkosodás. Fico választási reformötlete a blokkokba tömörülő, egymáshoz hasonuló pártokról valójában nem a politikai szabályok megváltoztatására irányuló üzenet – hanem a saját táborában felhasználható stratégia. A Smer ugyanis az erős blokkok iránti igényre hivatkozva olvaszthatja be a saját listájára a gyengén szereplő SNS-t, így felszívhatja azt a három-négy százaléknyi szavazót, akiknek a támogatását értékes parlamenti mandátumokra lehet lefordítani. Egy ilyen megoldással máris kicsit jobban állna a legerősebb kormánypárt szénája, de a lépés önmagában nem elég, a Hlasra és azon túl további partnerekre is szükség van (a szélsőjobboldali Republika pedig kipróbálatlan, nem is feltétlenül kívánatos partner). Itt jön a képbe a KDH.
A kereszténydemokraták kapcsán Fico legfontosabb feladatának a párt ellenzékről való leválasztása lenne. A kormányfő ezt a lépést nem erőből tette meg, hanem taktikával – világosan a politikai közeg értésére adta, hogy hajlandó bármennyi engedményt tenni a KDH-nak. A kereszténydemokraták az általános tanácstalanságuk közepette rádöbbenhettek, hogy ebben a közegben nincsenek igazi szövetségeseik: a PS, az SaS, a sajtó és a felheccelt ellenzéki szavazók nyomásának nem tudott ellenállni a párt. A Smerrel nem túl szívderítő az eseti együttműködés gondolata, de a KDH gyakorlatilag évtizedek óta szorgalmazza a hagyományos értékek alkotmányba foglalását (mint mondjuk a Magyar Szövetség az önkormányzatiságot) – ilyen helyzetben pedig egy politikai formáció nem nagyon válogathat. A vita kapcsán Fico mellett az ellenzéki partnerek is üzentek: a KDH gyakorlatilag lemondhat az egyik fő programpontjáról, a nagyobb jó, avagy a rendszer megdöntése érdekében. A kormányfő elégedett lehet, az ellenzék győzelme pedig a legjobb esetben is pirruszi: azzal, hogy ősszel folytatódik a küzdelem, újra előjöhetnek a júniusban okozott sérelmek. Így látszik majd, mennyire diszfunkcionális lehet egy Fico nélküli kormány a liberálisokkal és a konzervatívokkal.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.