Fák, szerelmetes fáim

„Légy tölgyfa, mit a fergeteg

Ki képes dönteni,

De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.”

Petőfi Sándor

Rendíthetetlen szerelmesetek vagyok, fák, fáim. Ti, a házunk előtt méltóságoskodók, ti többiek, a mindenütt élők, ti hatalmasok, ti erőt adók, ti bámulatosak, ti fák, s te, az ablakom előtt szinte már az égig érő, soha meg nem csaló szépséges nyárfám, rajongva szeretlek. Évtizedek óta járok el melletted, sokszor simogatom vaskos, már korhadó, göcsörtös törzsedet, szeretem az őszi, kopaszodó, tarka leveles ágaidat, szeretem a téli zúzmarásakat, a tavaszi rügyfakadós kedvedet, hatalmas nyári lombodat, s a legeslegjobban szeretem, bámulom, ahogy tomboló szélviharokban méteres kilengéssel hajladozol, szinte a melletted lévő társaidat, a jóval kisebbeket öleled, véded a kicsavarodástól. Nem, nem is azt szeretem a legjobban, hanem azt, amikor irdatlan eső után emeled az égnek vízzel elöntött sudaras ágaidat, alázattal mégis, megköszönve a minden rosszat lemosó zuhatagot. Már a régen felnőtt gyerekeimet is magas termeteddel, egyenes törzseddel köszöntötted, amikor először eszméltek rád, s bizony, hosszú évek óta féltelek, óvó tekintettel figyellek naponta, bírod-e még, meddig bírod, nem hagysz el.

Elolvadt bizony a kevéske hó, amivel idén megajándékozott minket a tél, fáimat, a bármely utam során mellettem lévőket, a gyönyörködtetőket naponta melengetik a napsugarak, csókolgatják a még hideg ágakat, s határtalan örömmel látom már lelki szemeim előtt a buja zöldet, a bódulatig virágesőt, a gyümölcshordók tarka virágait, és bohókásan nótáznék örömömben, ti fák, szerelmetes fáim. Madárcsiviteléssel bujálkodó fáim, fészkeket tartó, óvó, melengető fáim… Télidőben, ha zúzmara, dér, hó huncut pilinkélése nem borít rátok mesebeli csipkefüggönyt, fagyosan-feketén meredeztetitek csupasz ágaitokat a hajnali derengésben. S milyen szépségesek vagytok így is!

Néha rosszalkodó gyerekként eljátszom a gondolattal, hogy társaimat, embertársaimat hasonlítgatom. Csak úgy. Valamihez. Olyan, mint a krumplifőzelék, a lagymatag arca, olyan, mint a változó hold, a jelleme, olyan tündéries a nevetése, savanyú, mint az ecet, olyan a beszéde, mint a káricsáló tyúké… Mindezt viccesen, persze, viccesen. Ám soha, soha nem tudtam gyarló emberi tulajdonságokat, mulatságos külsőket, rossz jellemeket hozzákötni a fákhoz. Nem tudtam, csak keményeket, igazakat, őszintéket, hűségeseket, fenségeseket.

Emberek, váljunk fákká! No nem igazán, csak úgy játékból, komolyból. Érjünk fává, erőssé, rendíthetetlenné minden megmérettetésben, erősödjünk hűségessé a kimondott szavainkhoz, lombosodjunk a tavaszra, húsvétra olyan erővel, ahogy a fák teszik, ahogy oxigént varázsolnak a füstben, szmogban, ahogy megmutatják, ahogy megküzdenek, megújulnak, ahogy furcsa módon nem lépnek, nem nőnek egymás ellen. Élnek ők, ahogy a fent említett tölgyfa.

Emberek, váljunk fákká!