Ezt dobta a gép 2016-ban

A vicces részeknél külön-külön is megállunk, kifejtve, pontosan min is érdemes kacarászni, így senkit nem kerül el a derű.

Búcsú a nagy nevektől

Hátulról haladunk az időben előre, ami már magában is egy vicces elem, hiszen olyan, mintha visszautaznánk a múltba. Holott erről szó sincs, csak a felsorolás irányát változtattuk meg. Régi trükk. Bár valószínűleg sokan már most hullanak a hahotázástól az asztal alá, azért előre kell bocsátanunk, hogy sok szomorú esemény is tarkította a 2016-os esztendőt. Ezekre természetesen nem erőltetünk humoros látásmódot, mivel szeretnénk elkerülni, hogy egyes olvasókban ellentétes érzelmek kerüljenek felszínre az év utolsó napjain. Kezdjük is mindjárt a halálesetekkel, hogy később önfeledtebben tudjunk fókuszálni a nevethető részekre. Idén sem támadt fel John Lennon, viszont kilépett az élők sorából David Bowie, az egyetlen külföldi popzenész, akinek alakját magyar falvédőre hímezték (Nagyanyám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val, szól az ismert alkotás felirata). Bowie-t sokan siratták, hiszen 2015 végén, jóformán néhány nappal előtte halt meg Joe Cocker is, aki szintén egy jelentős külföldi sztár volt a szemünkben. A magyar fülű emberek közt talán csak Somló Tamás és Laux József egykori LGT-tagok nyári halálhíre nyomta le a Bowie-hiányt, illetve Leonard Cohen novemberi távozása. Ő szintén zenész volt (értsd: szintén zenész), kultköltő, afféle amerikai Cseh Tamás. Nagyon sokan állítják, hogy amit a bolygó lakóinak adott, az nem is szórakoztatás, hanem tanítás, bölcselet. Van még két név, akik sokak, sokunk számára szintén jóval, sőt sokkal többek voltak, mint amik. Bud Spencer színész, aki június 27-én, 86 évesen ballagott fel a legfelső emeletre, és Esterházy Péter író, aki két héttel később, július 14-én, 66 évesen követte, súlyos betegsége folytán (lásd még: az élet se kéne már, a halál után, énnekem úgy igazán).

Paranormális jelenségek

Hagyjuk is egy időre a távozók sorrendjét, és térjünk át a testmozgásra. Pontosabban az idei foci-Eb-re és a riói olimpiára, amelyek az év első felében szurkolási lázban tartották a tévékészülékkel bíró lények csoportjait. Ki fogja megnyerni az aranyérmet? Kié lesz a fémesen csillogó ezüst? Hogy bronzéremmel ki hoz ránk szégyent, arra nem is voltunk kíváncsiak. Ilyen a helytelen olimpiai szurkolói attitűd. A másik nagy sporttorna, a foci-Eb kapcsán, mondjuk, nem érdekeltek bennünket az érmek, hiszen már az is paranormálisjelenség-számba ment, hogy a magyarok jól játszottak, és csoportelsőként jutottak tovább. Lett is egy új szurkolói himnuszuk, a Soho Party egykori slágere, Az éjjel soha nem érhet véget. Az elmúlt húsz évben (szerencsére) senkinek nem jutott eszébe, hogy többszázadmagával utcára vonulva ezt skandálja a pesti nagykörúton, de idén ez is megtörtént, és kellemes bizsergés lesz úrrá szervezetünkön, ha visszaemlékezünk rá (lásd még: könnyben úszik két szemem pillája).

Vesztesek és Győzők

Egy másik népszerű sportág, a néphülyítés aranyérmét viszont David Cameron brit miniszterelnök vihette haza, miután Nagy-Britannia lakosai megszavazták, hogy a királyság távozzon az Európai Unióból. Cameron leginkább saját népszerűségének izmosítását várta a szavazástól, igazából maga sem hitte volna, hogy ilyen eredmény születik, így hát a kihirdetése után azonnal lemondott. Helyét korábbi belügyminisztere, Theresa May vette át, ezért sokan arra számítottak, hogy az amerikai elnökválasztás toronymagas esélyesének kikiáltott Hillary Clintonnal és Angela Merkel német kancellárral ez a három erős hölgy fogja majd irányítani a világpolitikát. Persze, nem így lett, hiszen az amerikai elnökválasztást Donald Trump nyerte (lásd még: A három testőr és a jeti). Az ő esetének fő érdekessége, hogy hetekkel a választás előtt mindenki egyértelműen kimondta, hogy esélytelen, a választás után egy nappal pedig már mindenki azokat a nyilvánvaló jeleket emlegette, amelyek Trump győzelmét világosan előrevetítették. Az megint csak egy vicces momentum, hogy Hillary Clinton számban több szavazatot szerzett, mint Trump, ez azonban az amerikai választási rendszer szabályai szerint mégsem volt elég a győzelemhez. Minket, magyarokat ez nyilván cseppet sem érdekel, hiszen nekünk az a fontos, hogy az új amerikai elnök állítólag Magyarország szövetségese lesz. Orbán Viktor magyar kormányfő meg is örvendeztette a lakosságot azzal, hogy elmondta: első telefonbeszélgetésükben Trump Magyarország nagy rajongójának nevezte magát (lásd még: Üdvözlet a Győzőnek). Nagy öröm volt ez mindenkinek, csak aztán sajnos Trump pakisztáni elnökkel folytatott beszélgetése is napvilágra került, amelyben az USA új elnöke az ottani államfőt is biztosította arról, hogy mennyire csodálatos országnak tartja Pakisztánt, mindebből pedig az az apróság derül ki, hogy valószínűleg fogalma sincs arról, hogy az említett ország(ok) mi fán teremnek, mindenkinek felolvasta, amit leírtak neki egy papírra, oszt kész.

Nő a nyugdíj, meg a győztes

Ez minket azért ne keserítsen el, hiszen jön az új év, s vele az új lehetőségek. Januártól 8 euróval emelkedik a szlovák nyugdíjasok járadéka, ami már önmagában is egy örömteli információ, leszámítva persze azokat, akik most kezdik nyugdíjas éveiket, hiszen ők eleve az emeléssel indítanak, vagyis meg kell várniuk a következő emelést, hogy megérezhessék a különbséget. Nekik azt ajánljuk, gondoljanak Freddie-re, a 2016-os Eurovízió magyar versenyzőjére, aki stilizált daróckaftánjában indult meghódítani a svéd deszkákat, a végén meg 19. lett a döntőben. Nagyon-nagyon, de tényleg nagyon csalódott volt emiatt. Nem is hallottunk róla azóta semmit. Szerencsére az Eurovízió idei győzteséről, az ukrán Jamaláról sem, aki… hát izé, megnyerte az első helyet, de mással nem igazán lopta be magát emlékezetünkbe, ez utóbbiért pedig hálával tartozunk neki.

Nagy lépések

Előreszaladtunk, de egy súlyos eseményre azért visszatekintünk. Ez a szlovákiai parlamenti választás és a kormányalakítás, alternatív márciusi események. Megalakult Szlovákia történetének talán legperverzebb összetételű kormánya (Smer–SNS–Híd–Sieť, majd a Sieť tönkrement), egyben elkezdődött a Smer erodálódása. Most mégsem ezt emeljük ki, hanem Andrej Danko és Bugár Béla meglepő együttműködését. Az SNS és a Híd elnöke furcsa módon a koalíció legharmonikusabb viszonyát produkálta, joggal nevezhetjük egy gyönyörű barátság kezdetének (lásd még: Barátom, a Medve sajt).

Ha ezt nem is, a magyarországi valóságot egyre könnyebb megértenünk, hála a gombamód szaporodó közmédia- és közmédia-szerű adóknak. Kilőtték a Népszabadságot, a Magyar Nemzet meg gyakorlatilag vezető ellenzéki napilap lett (lásd még: A lelkem a vállalatot illeti meg).

A szlovákiai magyar–magyar kapcsolatok terén is sor került néhány eseményre, amelyek ismét meggyőztek bennünket arról, hogy ha úgy alakul, bizony, lesz, aki megment bennünket, közben pedig talán azt is kitalálják, hogy mitől. Novemberben létrejött például az oktatási kérdéseket áttárgyalni hivatott magyar–magyar találkozó, amelynek egyik komoly hozadéka, hogy készült egy közös fotó a Híd és az MKP elnökéről. Nagy lépés nekik, kis lépés nekünk. De azért köszönjük, az igyekezet is beszámít.

Jó mulatság, férfimunka

Aki idén minden várakozásunkat felülmúlta, az Hosszú Katinka. Ez a leányzó nemcsak, hogy három arany- és egy ezüstérem társaságában zárta a riói olimpiát, azóta szintén begyűjtött fél zsákra való aranyérmet. Már-már olyan érzésünk támadt, hogy néhány versenyt csak azért hoztak létre a világ tetszőleges pontjain, hogy megnyerhesse őket. Mindezek után november végén egy másik félelmetes eredményt produkált: gyakorlatilag lemondatta Gyárfás Tamást, aki 1993 óta a Magyar Úszószövetség elnöke volt, és a jelek szerint ez komoly változásokat jelenthet a magyar úszósportban (lásd még: Tamás bátya kunyhója).

Visszaértünk az elejére, ami azt jelenti, hogy ez már a vége. Ugráltunk össze-vissza, egy nagy káosz az egész. Hagyjuk is a tanulságokat a fenébe, locsoljuk le az óév emlékeit bódító hatású italokkal, hátha néhány örökre eltűnik közülük, és foglalkozzunk inkább az új évvel. (Lásd még: Vap, vap, vapsuvap. Vap, vap, suvapvap. Vap, vap, vapsuvappappé…)

Csak a Hold ragyogjon!