Csúcsra járva

Mike Figgis kedvenc színésze (Las Vegas, végállomás, Az ártatlanság elvesztése, Hotel, Időkód), aki első átütő filmsikerét a Gyilkos mezőkkel aratta, majd a három Oscart nyerő Szoba kilátással után Hollywoodot választotta, s azóta olyan alkotásokban vállalt szerepet, mint a Meztelen ebéd, a Mario és a varázsló vagy a Vatel, számunkra új oldaláról mutatkozott be. Másfél órán át úgy uralta a színpadot, mintha oda született volna. De amíg a kamera előtt hosszú évek óta drámai tehetségét kamatoztatja, vagy éppen meglehetősen különc, kiszámíthatatlan, veszélyes, megszállott figurákat, pszichopatát, sorozatgyilkost, így vagy úgy bekattantat játszik, addig a Harold Pinter ünneplése című darabban finom humorát és iróniáját is többször megcsillantotta. Szenvedélyes előadásmódjával úgy szólaltatta meg a jeles író-költő Különféle hangok: vers, próza, politikai írások című kötetének szabadon válogatott darabjait, mintha az életéért játszott volna. „Csókoltál, lemostál már halott testet, szemét lecsuktad?” – kérdezte a levegőt megfagyasztva, de a rákövetkező percben már ismét fiatalos hévvel szórta Pinter szellemes megjegyzéseit Dalíról, Buñuelről, Beckettről és Altmanról. Szuggesztív erejével, mélyről feltörő, tiszta hangjával, őszinte érzelmeivel már az előadás legelején meggyőzött bennünket arról, hogy nemcsak a felvevőgép előtt, hanem egy tenyérnyi színpadon, egyedül állva, a csendből építkezve is képes hiteles helyzetek megteremtésére, nézőivel pedig bensőséges kapcsolat kialakítására.

Bár a színház hatéves korában lépett be az életébe, Julian Sands sokáig régésznek készült. Négy testvére közül előbb a fivére, Quentin választotta a színészi pályát, őt követve jutott el első filmszerepéig, 1982-ben. Televíziós produkciókban kezdett, majd jól sikerült epizódalakításaival hívta fel magára a figyelmet. Dús, szőke loboncával, zöld szemével, titkokat sejtető lényével egyenes úton jutott el a James Ivory rendezte Szoba kilátással című filmig, amelyben az alkatához oly közel álló, szabadelvű George Emerson alakjában egy teljesen szokatlan, érzelmekkel teli, bohém világot nyit meg egy jegyessége elől menekülő, jó családból származó ifjú angol hölgy előtt. A Dobozba zárt szerelem elutasított orvosaként kegyetlen módon próbálja magához láncolni a vágyait megtestesítő, szenvedélyes nőszemélyt: megcsonkítja a testét. A Lev Tolsztoj Szergej atya című műve alapján készült Éjszakai napban a lelkében és a világban is a tökéleteset és istenit kereső ambiciózus bárót játssza, aki leendő hitvesében csalódva, összetört szívvel vesz búcsút a földi boldogságtól, s lemondva az evilági hívságokról, előbb szerzetesnek áll, majd remete lesz.

Új filmjében, melynek jelentős részét Budapesten vették fel nemrég, Zsigmond Vilmos kamerája előtt állt. A Hat hét, hat táncban, amelynek eddig nagy sikerű színpadi változatát ismertük, ő játssza a tánctanárt, aki egy magára maradt, idős hölgyet (Gena Rowlands) vesz a szárnyai alá, miközben mentora marad jóképű asszisztensének is, aki dzsigolóként hódította meg az érett férfi szívét. Nem ez az első filmje, amely Budapesthez köti. Az Operaház fantomja ki tudja, hányadik verziójának címszerepét is ott formálta meg 1998-ban.

Nyugodt vérmérsékletű, kellemes orgánumú, visszafogott ember Julian Sands. Nincsenek erős gesztusai, éles reakciói, harmadik találkozásra is higgadt, megfontolt, rokonszenves értelmiségi benyomását kelti. Amikor egy órával az előadás előtt engedélyét kérem a fotózáshoz, miközben ő Pinter szövegét mormolja, zakójáért siet az öltözőbe, hogy ne egy szál ingben fényképezze őt Zuzana Mináčová, lapunk munkatársa. De van ebben a gesztusban tisztelet is a részéről: a hölgynek kijáró tisztelet. Elvégre igazi úriemberrel van dolgunk.

* Hogy született meg ez a maga nemében egyedülálló, erősen pulzáló előadás? Mikor merített először Harold Pinter írásaiból?

Három évvel a halála előtt, 2005-ben megkért, hogy egy irodalmi összejövetelen szólaltassam meg néhány versét. Ő akkor már beteg volt, az orvos megállapította nála a szörnyű diagnózist, és már a beszéd is nehezére esett. Hosszasan készültem az estre, és végig úgy éreztem, Harold a felkérésével szokatlan privilégiumot teremtett nekem. Ő már pontosan tudta, hogyan, milyen megközelítésben szeretné hallani a gondolatait, s mint mondta, ennek én maradéktalanul eleget tettem.

* Aztán 2008 decemberében meghalt.

Az angolszász világ hatalmas veszteségként élte meg a távozását. Londonban és Dublinban nagy emlékestet szerveztek, aztán New York is beállt a sorba. Én Los Angelesben élek, ezért ott ajánlottam fel, hogy összeállítok egy Pinter-estet. A versei mellett idéztem a róla szóló cikkekből is, s ezzel egy olyan portrét sikerült festenem róla, hogy a műsornak folytatása lett. Igényelték az emberek. Az egyik előadáson John Malkovich is megjelent.

* Őt is szoros szálak fűzték Pinterhez.

És ő volt az első, aki azt kérdezte tőlem: »Nem kellene ezt az egészet összefogni, formába önteni, kiegészíteni és megrendezni?« »Ha vállalod, én benne vagyok« – feleltem. Ő pedig azonnal rábólintott. Az edinburghi fesztiválra már az általa megszerkesztett és megkomponált előadást vittem. Azóta úgy tekintek erre az egészre, mint egy sajátos küldetésre. Boldogan adom elő Harold Pinter minden költeményét, akárcsak a róla szóló anekdotákat.

* Mi okozta a legtöbb gondot az előadás létrehozásában?

Az, hogy mindketten, John Malkovich és én is nagyon elfoglalt emberek vagyunk. Ő is rengeteget forgat, utazik, van két színházi előadása, amellyel a világot járja, s mindennek tetejébe még divattervezőként is tevékenykedik. A filmezés engem is mindig más pontjára szólít a világnak, ezért meg kellett találnunk azokat az időpontokat és helyszíneket, amikor és ahol összeállíthattuk ezt a másfél órás anyagot. New Yorkban ötven előadásom volt már, de elvittem az estet Londonba és Mexikóba is.

* Pinter drámái közül melyiket szereti leginkább? A gondnokot, A szeretőt, A melegházat?

A szobát, amelyet 1957-ben négy nap alatt írt meg, de minden általa fontosnak tartott kérdést felvetett benne, melyekkel aztán a későbbi műveiben részletesen foglalkozik. Sokan túlzott tisztelettel és nagy adag konzervativizmussal nyúlnak a műveihez, ezért itt-ott unalmas előadás születik a darabjaiból. Pedig Pinter szellemes, szórakoztató szerző. Amikor arról faggatták, miről szólnak a drámái, általában ezt válaszolta: »Nem tudom. Nézzék meg, és döntsék el. Én csak leírtam, ami eszembe jutott.« Aki nem ismerte őt személyesen, bizonyára kimért, rideg embernek gondolta, pedig nem az volt. Csak nem szeretett sokat beszélni. Kedélyes, nyíltszívű, szeretni tudó emberként őrzöm az emlékeimben.

* Nem kis csúcs ez sem a pályáján, a Pinter-est, de mivel szenvedélyes hegymászó hírében áll, meg kell, hogy kérdezzem: hol várják újabb meghódítandó pontok a közeli hetekben?

Az Alpokban. Ott keressen.

* Meg tudja fogalmazni, mit érez, amikor nagy küzdelem árán feljut egy jól megválasztott csúcsra?

Hogy legyőztem magam, és közelebb jutottam Istenhez. Van ebben természetesen kellő adag adrenalin is, plusz egy kis mámor a végén, amikor már látom, hogy nincs tovább, fent vagyok a világ tetején.

* Veszélyérzet?

Azt sem lehet csak úgy lerázni, de a tapasztalat, a józan ész, az intelligencia segít áthidalni minden félelmet. Úgy gondolom, a hegymászás sem veszélyesebb, mint az autóversenyzés.

* Van valami közös a hegymászásban és a színészetben? Vagy nem is töprengett még ezen?

Kiegészítik egymást, azt tudom mondani. Megmászni egy hegyet majdnem ugyanolyan feladat, mint a bőre alá bújni egy figurának. Egy forgatócsoportra ugyanaz az elszántság jellemző, mint egy expedícióra. Bármelyik csapat tagja is az ember, alázattal kell, hogy viselkedjen, de túl kell szárnyalnia önmagát. A siker mindkét esetben azonnal érezhető.

* Az az apró mintás, homokszínű ing, amelyben tegnap láttam, nagyon ismerős volt. Nem tudok rájönni, honnan.

Segítek. John Malkovichon láthatott ugyanilyet.

* Tényleg!

Ez az általa tervezett kollekció egyik darabja. Megtetszett rajta, és megajándékozott egy ugyanolyannal. De van egy zakóm is, amelyet tőle kaptam. Harold Pinternek köszönhetem ezt is. Összehozott bennünket.

* Mike Figgisen és John Malkovichon kívül tudna még két rendezőt mondani, aki nagy hatással volt önre?

Visconti és Fassbinder. Rettenetesen sajnálom, hogy egyikükkel sem dolgozhattam. Minden filmjüket szeretem. A második feleségemet egyébként John Malkovichnak köszönhetem.

* Az írónőt?

Igen. Ő mutatott be neki. Két lányunk van, úgyhogy erős nőuralom vár otthon. Ha azt kérdezik tőlem, miért a futást választottam mindennapi sportként, mindig rájuk hivatkozom. Három nőtől hogyan tudnék másképp szabadulni?