<p>Marek Orko Vácha biogenetikus, egyetemi tanár és pap egy személyben. Vallja, hogy a tudomány és a hit nem kizárják, inkább kiegészítik egymást, hisz mindent egy magasabb erő mozgat. A fiatal tudós a prágai Károly Egyetem Orvosi Karának etikai intézetét vezeti, és a Znojmo melletti Lechovice plébánosa.</p>
Tudományos előadásokat tart, kutat, könyveket ír, s mikor elege van a nyüzsgésből, elutazik az Antarktiszra, vagy bevonul egy trappista kolostorba. Mert a lélek csendjét csak ott találja meg az ember, ahol a Teremtőn kívül senki sem szól hozzá.
Az etika az orvosi egyetemen biztosan nem tartozik a legnehezebb tantárgyak közé. Mennyire veszik komolyan a diákok?
Nagyon, mert tudják, hogy bármilyen humánus indíttatásból választották a gyógyítást, előbb-utóbb válaszút elé kerülnek. Az első komoly erkölcsi dilemmával már praxisuk elején szembesülnek, amikor a megélhetési hajsza miatti feszültségüket sokszor a pácienseken vezetik le. Később jön a kísértés, hogy bizonyos kompromisszumokat kössenek, mondjuk, a gyógyszergyártókkal, azok érdekeit a betegeké elé helyezve. Hippokratész idejében egyszerű volt a dolog: az orvos csak a páciensnek tartozott felelősséggel. Ma egy rendszer része, melynek mozgatói fennen hangoztatják, hogy az egészségügy is csak üzlet. Ahhoz, hogy ilyen nyomás alatt tisztességes maradhasson, nemcsak szakmai tudásra és képességekre van szüksége, hanem tartásra is.
Lehet ezt tudományos módszerességgel oktatni?
Első lépésként a más tantárgyakban szerzett ismeretek alapján elemezzük a problémát. Például az eutanázia kapcsán elmondjuk, mikor minősül valaki gyógyíthatatlan betegnek, mi mindent lehet a tudomány eszközeivel tenni érte, és hogyan zajlik a gyakorlatban a halál előidézése. A második lépésben azt vesszük át, mit írtak az eutanáziáról a szakemberek, milyen bírósági döntések születtek, próbáljuk összegyűjteni az érveket és ellenérveket. A harmadik lépésben a diákoknak azt kell kifejteniük, mit gondolnak minderről ők, és miért.
Nyilván másként tud elvekről beszélni egy pap, aki számára nincs minden tét itt, a földön, de ön nagyon gyakorlatias, profán szakmát is gyakorol. Pap lett előbb, vagy biológus?
Először a biológiát végeztem el. Érdekelt a szakma, de egy pillanatban éreztem, hogy a tudomány nem tud minden kérdésemre választ adni. Megvilágítja, mi hogyan működik, de nem mondja meg, miért. Értelmet a világban zajló folyamatoknak csak az adhat, ha hisszük, hogy mindez valamiféle magasabb célért történik.
Megmagyarázható az erkölcsös magatartás, az emberi jellem biológiai szempontból is?
Az általánosan elfogadott álláspont eddig az volt, hogy mindig az erősebb egyedek a túlélők, de számos példa igazolja, hogy létezik csoportos szelekció, amikor az erősek nem hagyják veszni a gyengéket. Ha egy csoport összefog, mindenki mindenkinek segít, nagyobb az esélye a fennmaradásra, mint ha önző egyénekre bomlik. A koncentrációs táborokban sokakat az ilyen szolidaritás mentett meg, de kevésbé tudatos fajoknál is megfigyelhető ez a magatartás. Ed Wilson szociobiológus szerint a lelkiismeret a természetes kiválasztódás terméke, és igaza van, mert ha jók vagyunk egymáshoz, az mindenkinek jobb.
Nem igaz, hogy az ember eredendően önző, és a nagylelkűséget mint viselkedésmintát tanulnunk kell? Ez is olyan képesség, amellyel születünk?
Az érzelmi intelligencia és az empátia képesség, de csak bizonyos feltételekkel működik. Az egymást segítő egyedeknek ismerniük kell egymást, emlékezniük a kölcsönös gesztusokra, fel kell ismerniük a csalókat és élősködőket. Nem genetikai adottság, hanem gondolkodás és elhatározás kérdése, hogy készek vagyunk-e jót cselekedni. Az, hogy a természet törvényeivel ellentétben naponta annyi önzetlenséggel találkozunk, nem magyarázható génhibákkal, csakis azzal, hogy létezik valami több is, mint a túlélés vagy a jólét.
Ebben az értelemben a legrosszabb, ami történhet velünk, nem az, hogy bennünket bántanak, hanem hogy mi okozunk rosszat másoknak.
Az orvosi kar hallgatóit minden évben elvisszük Auschwitzba, hogy lássák, hová tud süllyedni az ember. Az egészben nem az a legborzasztóbb, mire voltak képesek a nácik, hanem az, hogy ezek a végtelen sötét mélységek bennünk is megvannak. Mert a pusztítást a végrehajtók éltették, a hivatalnokok, mozdonyvezetők és a tétlen szomszédok. Hannah Arendt írja: az igazi rémület, amely ott elfogja az embert, nem abból ered, hogy mindez megtörténhetett, hanem hogy kevésen múlott, és én is részese lehettem volna.
A jó ellentéte ebből a szemszögből nézve nem a gonoszság, hanem a közömbösség?
Martin Luther King mondta, hogy az idők végezetén kétfajta ember felett fog ítélkezni az Úr: azok felett, akik a rosszat cselekedték, és azok felett, akik ezt tétlenül nézték. Nem elég azzal nyugtatnunk magunkat, hogy nem tettünk rosszat, a lényeg az, megtettük-e a jót, amikor lehetőségünk nyílt rá.
Létezik határ, amikor a tudóson felülkerekedik önben a pap, és azt mondja: nem kérdezek, kutatok tovább, dogmaként fogadom el, hogy ez Isten műve?
Nem létezik, mert azt vallom, hogy az anyagi világ dolgait mindig tudományosan kell szemlélnünk, abból a szemszögből, hogyan működnek. Kötelességünk az ősrobbanástól a fajok eredetén át a sejtosztódásig mindent megmérni, ami mérhető, megvizsgálni, ami vizsgálható, és a fizika törvényei alapján keresni magyarázatokat a kérdéseinkre. Ugyanakkor kötelességünk azon is elgondolkozni, vajon mi az értelme mindennek. Ha összeáll ez a kirakós játék, a természeti folyamatok mögött mindig megmutatkozik Isten arca.
Sok mindenre, amiben régen csodát, isteni beavatkozást láttunk, ma már tudományos magyarázat is létezik. Papként számol ezzel a lehetőséggel?
Isten akarata nem abban nyilvánul meg, hogy a saját kezével teremt élőlényeket, és haragjában villámokkal sújt bennünket. A Bibliát sem úgy kell olvasni, mint tényfeltáró irodalmat, hanem mint gondolatok gyűjteményét. Létezik egy elmélet a hézagok Istenéről, amely szerint gyakran csak hiányos ismereteink és intellektuális lustaságunk miatt látunk isteni beavatkozást ott, ahol a fizikai, kémiai, biológiai folyamatokat kellene keresnünk. Hiszem, hogy mint a villámlást, egyszer az élet keletkezését is meg tudjuk tudományosan magyarázni. Ez nem jelenti azt, hogy Isten nem irányít mindent, és nincs jelen minden atomban, de az anyagi világ folyamataira létezik tudományos magyarázat, még ha egyelőre rejtve marad is előttünk. A csoda ettől független, az mindig Isten hatásköre marad.
Gyakran Isten akaratára hivatkozunk tragédiák, betegségek kapcsán is. Mi volna ezzel a szándéka? Büntet, nevel, alázatosabbá tesz?
Az Ószövetség arra a gondolatra épül, hogy mindennel, ami velünk és körülöttünk történik, Isten üzen nekünk. Könnyű volna azt mondani, hogy nincs is más lehetőségünk, mint a beletörődés, ha nem volna Jób, aki magyarázatot követel, miért kell így szenvednie. A végén megtudja, hogy nem követett el bűnt, de a kérdéseire nem kap választ. Jób könyve a bizonyíték arra, hogy a szenvedés nem a bűneinkért Istentől kimért büntetés.
A szlovákiai katolikus egyház vezetése is azt az elvet vallja, hogy a hívőknek nincs joguk kérdezni, az engedelmesség jegyében el kell fogadniuk, amit mondanak nekik, azt is, ha nem kapnak választ. Elvárható ilyen szintű engedelmesség?
Akárki állítja ezt, nincs igaza, mert a zsidó-keresztény hagyomány éppen arra ösztönöz, hogy kérdezzünk, és keressük a válaszokat. Az engedelmesség csak tudásra és meggyőződésre épülhet, nem az emberi méltóság megalázására. Aki mindent kérdezés nélkül fogad el, annak gyermeteg a hite, és nem állja ki a valódi próbákat, amikor már senki sem nyújt magyarázatot.
Az összes vallás közül a katolikus az egyetlen, melyben a papok közvetítik a bűnbocsánatot. Mi értelme van ennek, ha újra és újra vétkezünk, és úgyis mindenkinek a saját lelkiismeretével kell rendeznie a dolgot?
Hogy újra és újra próbálkozzunk jók lenni, és tanuljunk a bűneinkből, mert azoknak hasznos, jellemformáló szerepük is van. Aki vétkezett, és belátta ezt, alázatosabbá válik, nem ítélkezik mások felett. Aki tökéletesnek hiszi magát, abban nincs megértés az esendőség iránt.
Amikor Gábriel arkangyal bejelenti Máriának, hogy ő fogja világra hozni Isten fiát, az ige azáltal testesül meg, hogy Mária elfogadja. Ön biológusként az embriófejlődés kérdéskörével is foglalkozik; véleménye szerint mikor kezdődik az emberi élet?
A fogantatás pillanatában, és ezt biológusként mondom. Már a zigóta is emberi lénynek tekintendő, mert minden esélye megvan rá, hogy azzá váljon, és senki sem tudta még egyértelműen meghatározni, mitől ember az ember. Nem attól, hogy mozog, beszél, gondolkodik, mert akkor a magatehetetlen betegektől és fogyatékosoktól megtagadnánk ezt a státust. Még csak nem is attól, hogy szeretik és várják, hiszen ilyen feltételek mellett az erőszakból vagy akaratlanul fogant gyermekeknek sem volna joguk az életre.
A másik véglet a mesterséges megtermékenyítés, amelyet a katolikus egyház nem néz jó szemmel. Nem lehet elfogadni, hogy ezt a lehetőséget is a tudomány fejlődése hozta, és tetszik, nem tetszik, szükség van rá, mert egyre több a meddő házasság?
A gyermektelenséget ősidők óta Isten büntetésének tekintik az emberek, a Szentírás is tele van erre vonatkozó idézetekkel. Megértem, hogy minden pár keresi a megoldást, és nem merném azt mondani, hogy hívő emberek számára a mesterséges megtermékenyítés elfogadhatatlan. De akik ezt választják, azoknak tájékozódniuk kellene a következményekről is. A lefagyasztott embriókra gondolok, amelyeknek a számáról és további sorsáról gyakran nem tájékoztatják a párokat. A meddőségre komoly üzlet épült, és hiányzik belőle az etikai szempont. Németországban úgy oldották meg a dolgot, hogy csupán két petesejtet termékenyítenek meg, és mindkettőt be is ültetik. Számukra ez kollektív lelkiismeret kérdése, mert Mengele révén van tapasztalatuk arról, hogyan lehet visszaélni a genetikával.
Kétszer járt az Antarktiszon, fél évig élt egy franciaországi trappista kolostorban. Mit adtak önnek ezek a világtól való elvonulások?
Mélységeket és magasságokat. Amikor az ember a végtelen hómezőkön vagy a némaságot fogadott trappisták között a gondolataira van utalva, rájön, hogy az én a lehető legkellemetlenebb társaság. Nagyon jóban kell lennie önmagával, hogy bírja, és ezt csak úgy lehet, ha őszinte önmagához. Ha másféle benyomások nem érnek, csak a napi munka egyhangúsága és az ima, megtisztul az ember elméje, s közelebb kerül Istenhez. Ott értettem meg, mi a cölibátus lényege: az, hogy az ember nem cipel magával súlyos poggyászként e világi kötelezettségeket, fanatikusan keresheti az élet értelmét.
Viszont a papok többsége nem kolostorban él, hanem emberek közt dolgozik.
Ezért nagy kihívás a cölibátus azok számára, akiknek az ereiben nem szenteltvíz folyik. A teológia a papságot és a cölibátust is karizmának tekinti, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt minden esetben egy személyben kell összekötni. Van pap, aki örömmel vállalja, de még többen küzdenek vele és érte. Ha én annyi energiát fektettem volna a családomba, amennyit a cölibátusba, ma mintaférj és mintaapa lehetnék.
A papokat sokan idealizálják vagy bírálják – általában többet várnak el tőlük, mint amire képesek lehetnek. Belülről nézve mi volna a feladatuk?
Az életöröm szakemberei kellene, hogy legyünk, ám sajnos, többségünk ritkán vagy egyáltalán nem közvetíti az emberek felé ezt az üzenetet. De ez senki számára sem mentség: nem mondhatja azt, hogy lám, ha a papok, püspökök sem jók és igazak, miért kellene nekem arra törekednem. Mindenki magáért felel, és a változtatást is magánál kell kezdenie.
Mindig nehezebb annak, aki kérdez és kételkedik, mint annak, aki gondolkodás nélkül elfogadja a felsőbb akaratot. Az ön hite megérzésen vagy meggyőződésen alapszik?
Mindkettőn. A zsidók szerint a tudomány is imádság, mert inspirálja a hitet. Nélküle nem látnám, milyen összetetten gyönyörű ez a világ, hogy az emberi test nem más, mint anyagba burkolt gondolat. Minél inkább értem, hogyan osztódnak a sejtek, nyílnak a virágok, és mi folyik le az agyban, ha az ember szeret, annál inkább csodálom a lelket, amely mindezt élteti, és folytonos mozgásban tartja.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.