Csak víz legyen, meg legelő

S nemcsak azt: szinte Noé bárkáját asszociálja az az állatsereglet, amelyet a vilkei gazda büszkén mutat nekünk. A seregszemlét az udvaron kezdjük, a madarak ketreceinél, amelyek egymás mellett sorakoznak. Sós Tivadar egymás után mutatja meg és sorolja az egzotikus fajtákat: hullámos papagájt, az Ausztráliából származó sárgafejű rozellát, a színpompás pennantot, a piros csőrű, piros gallért viselő, egyébként zöld nagy sándort, a kis sándort. Szinte fülsiketítő csivitelésben járjuk az udvart, amelynek a túlsó oldalán kutyasereglet nézi a gazdit, köztük foxterrier és magyar puli. Aztán következnek a nyulak, tyúkok, kacsák. Majd a pónik, a sertések, a többi állat. Mintha egy domesztikált állatkertben járnánk. Nem túlzás, hiszen, mint a tulajdonos mondja, az óvodások és iskolások rendszeresen eljönnek ide megcsodálni az állatokat. A mai gyerekeknek, akik már háziállatot is csak elvétve látnak, leírhatatlan élmény például ausztrál struccot látni.

„Békés” mangalicák

Utóbbiakat már az udvarból kilépve, a porta mögötti rétek, legelők felé haladva szemléljük meg, amelyek egészen az Ipolyig terjednek. Valahol a végükben legelésznek a szürke marhák. Előbb azonban a mangalicák kifutójánál állunk meg. A békés állatok egykedvűen turkálnak, láthatóan a világon semmi nem zavarja őket. „Nehogy azt higgyék ám, hogy védtelen, magatehetetlen állatok! – mondja a gazda. El is mond egy történetet, amely jól illusztrálja a hosszú szőrű, „négy lábon járó zsírosbödönök” alaptermészetét. – Egy alkalommal két rottweiler ugrott be a karámba. Futottunk lóhalálában be a házba a puskáért, hogy megvédjük őket, de mire kiértünk, legnagyobb megdöbbenésünkre a két kutya már kiterítve feküdt. Valósággal szétszaggatták őket.”

Hogy is van ez az állami támogatással? – kérdem vendéglátónkat. „Három év óta egy fillért nem kaptunk – mondja. – Amúgy mindig beadjuk a kérvényt, most is ezt tettük, de valami sosem passzol. Az állami támogatás nem a gazdákat segíti. Akik a földdel foglalkoznak, azokat kizsákmányolják. Azoké a haszon, akik eladják a vetőmagot, a vegyszereket, a műtrágyát és a gépeket.” Ő is azt vallja, hogy a mezőgazdaságnak nem művileg megállapított (és más ágazatokhoz vándorló) támogatásra volna szüksége, hanem tisztességes piaci viszonyokra, árakra. „Nem csak a hasznot kéne nézni, hanem az esetleges veszteségen is osztozni – mondja. – Idén szárazságot mondanak. Aki eladja a vetőmagot és a vegyszert, annak a veszteségben is osztozkodnia illenék velünk, egyenlő arányban.” Nézegetjük a rackákat a kerítés mögött (azóta megnyírták őket). Nem sok gond van velük: egész évben kint legelnek, beleértve a telet is. Nagyon igénytelen állatok – mondja a gazda, csak víz legyen, és legelő legyen. Sós úr természetesen nemcsak állatokkal, hanem a földdel is foglalkozik. Bár mint mondja, a több száz hektár legalább hetven százaléka semmit sem ér, de a többi harminc jó minőségű.

Együtt főzött Bodrogi Gyulával

Ennyi munka mellett hogyan jut ideje vadászatra? Merthogy Sós Tivadar szenvedélyes vadász, és tulajdonképpen ezért is kerestük fel. Bár az Ipoly itt folyik a lába alatt, a horgászat nemigen érdekli. Pedig sokan járnak ki a folyóra, és fognak is. Pontyot, közte nyurgát, harcsát, süllőt. Az Ipolynak még mindig kiváló a halállománya. De azért a vadászat az igazi – mondja –: kiülni a lesre, nézni a természetet. A vilkei vadásztársaság (amelynek ő a titkára) egyébként több mint háromezer hektáros vadászterülettel rendelkezik.

A PVTV hogyan jött be a képbe? – kérdezzük, tudva, hogy Sós Tivadar többször szerepelt a vadász-horgász tévéadó műsorában. Elmeséli, hogy annak idején Csejtei Tamás szerkesztő és jómaga is zenész volt. Összetalálkoztak a Fehován (Közép-Európa legnagyobb horgász-vadász kiállítása), ezen a szálon is sok volt a közös élmény, hamar összebarátkoztak, s innen már csak egy lépés volt a meghívás. „Meghívtam őket őzbakvadászatra, utána mentünk vaddisznóra, s onnantól kezdve él a kapcsolat. A tévéadón egyébként a szlovákiai vadászat addig nemigen volt képviselve, pedig nálunk is magas a színvonal. A vérbeli vadászok ráadásul nem ismernek határokat. Most már a magyarországiak is megismerték az itteni vadászokat, körzeteket – barátságok, ismeretségek kötődtek. Lehet, hogy mi már rég nem leszünk, de a film megmarad az utókornak.” Sós Tivadar egyébként szerény ember, s nem tőle tudjuk meg, hogy például Bodrogi Gyulával is együtt főzőcskézett az egyik műsorban. (Bodrogi köztudottan szenvedélyes vadász.)  

Természetesen megtekintjük a trófeáit és a kitüntetéseket is. Többek közt a Galyatetőn, az országos vadásznapon megrendezett vad- és halételfőző versenyen kapott különdíjat. A trófeák mindegyikéhez egy-egy felejthetetlen élmény fűződik, ezért bugyuta a kérdés, melyik a legértékesebb az őz-, szarvas-, vaddisznó- és dámvadtrófeák közül. De akad itt rókaprém vagy a nyolcvanas évekből származó aranyérmes vadmacska is (azóta védett), amely a plovdivi világkiállításon szerepelt. A kérdésre, hogy hol a legjobb vadászni, melyik a legszebb vidék, Sós Tivadar azt mondja, hogy minden tájéknak megvan a maga varázsa. „Akár fent, a hegyekben járok, akár itt lent, a sík vidéken, mind-mind más arcot mutat. Sokan bele vannak szerelmesedve a gemenci erdőbe, de nem kell messzire mennünk, itt van nekünk az Ipoly ártere, amely hasonló a Dunáéhoz. Nagy nádasok, búvóhelyek, rengeteg a vad. Nemrég kint ültünk a fiammal, s egyszer csak tizenöt szarvas jött ki elénk. Szinte a semmiből.”

„Csak víz legyen, meg legelő” – jut eszembe elfelé jövet a Sós-tanyáról. Azért nyilván nem ilyen egyszerű a dolog. Sok munka van ebben, ám szerencsére az egész család kiveszi belőle a részét. Fia, lánya szintén erős szálakkal kötődik a földhöz és az állatokhoz, a természethez. „A lányom ugyan nem ezzel foglalkozik, ő a községi hivatalban dolgozik, de ha az ideje engedi, mindenben benne van: segít az állatok nevelésében, együtt vadászik velünk, és szenvedélyesen fényképezi a természetet és az állatokat.”

Sós Tivadar tulajdonképpen szerencsés ember. Ha még egyszer kezdené – mondja –, talán nem foglalkozna ennyiféle állattal, és messze elkerülné a dílereket. Nyilván volt néhány rossz tapasztalata velük. De ha jön az este, félre a gondokkal, és irány az erdő, mező! Ezt valószínűleg csak az tudja megérteni, aki maga is szenvedélyes vadász, s tudja, milyen leküzdhetetlen erejű a természet hívó szava.