„Csak magamért akartam helytállni”

<p>Schweighofer Mónika igazi régi pozsonyi. Magyar, osztrák, német és cseh gyökerekkel, a soknemzetiségűség minden áldásával és átkával. Nagyszülei a polgári Pressburg toleráns sokszínűségéről meséltek neki, szülei a szocialista Bratislavában próbálták megtalálni a helyüket, ő a mai Pozsonyban keresi az egykori harmónia nyomait.</p>

Amikor azt kérdezzük tőle, milyen nemzetiségűnek érzi magát, nevetve mondja, hogy pressburger. Magyarként kitelepítették, németként konfiskálni akarták a házukat, szlovákként gyakran lesajnálták külföldön. Pedig ő mindig, mindenhol csak önmagáért akart helytállni.

 

Szlovákul Pozsonyban tanultak meg

A Schweighoferek Ausztriából származnak, 1800 táján költöztek Pozsonyba. Mónika dédapja vendéglős volt, később húskereskedéseket üzemeltetett a mai Štúr utcában és a Szárazvámon. „Utána Ágoston nagypapám vette át a húsboltokat, akit sajnos, nem ismertem: ötvenévesen hunyt el. Nagy sportkedvelőként tagja volt a Pozsonyi Úr-Kerékpározók Egyletének, ő nyerte meg az 1898-as Pozsonyi Ipari Kiállítás alkalmából a Pozsony–Bécs–Pozsony útvonalon rendezett bicikliversenyt. Máig őrzöm a díját, egy valódi ökörszarv kürtöt. Apai nagymamám, Éder Anna Mosonmagyaróvárról származott, ugyancsak a századelőn költöztek Pozsonyba; itt ismerkedett meg a nagyapámmal. Három gyermekük született, Anna, Károly és Guszti, édesapám, Károly volt a középső. A kereskedői vénát nem örökölte felmenőitől, főkönyvelő volt a Stollwerck, a későbbi Figaro csokoládégyárban, húszéves korától nyugdíjazásáig ott dolgozott.”

Anyai részről ugyancsak szerteágazó a családfa: a nagymama, Zeger Anna kárpáti német szülei a várdombon birtokoltak szőlőket. És hogy teljes legyen a monarchiabeli keveredés, a nagypapa, Rada Ferenc édesanyja Csehországból származott. „Csak szlovák nem volt a családban: a szlovák nyelvet mind itt tanulták meg Pozsonyban. Otthon az idősebbek egymással németül beszéltek, velünk, gyerekekkel pedig magyarul. A szüleim magyar iskolába jártak, magyar barátaik voltak. Édesanyám gyakran emlegette, hogyan próbálták a Toldi Kör tagjai megvédeni a Mária Terézia-szobrot. Nem sikerült nekik, mert rájuk lőttek a cseh katonák. Petőfi szobrát viszont, mely a Városi Színház előtti téren állt, szerencsére sikerült deszkák közé csomagolva elvinni és elrejteni. Egyébként nem volt téma nálunk, milyen nemzetiségűek vagyunk, úgy gondoltuk, hogy ez mind megfér egymás mellett. Ha valahol mégis fel kellett tüntetni, a nagyszüleim németnek, a szüleim magyarnak vallották magukat, de bármikor váltottak egyik nyelvről a másikra.”

 

Magyarként is, németként is bűnösök

Később, mikor a család idős tagjai már nosztalgiával emlékeztek a régi Pozsonyra, ezt a háromnyelvűséget sajnálták a legjobban. És a vele járó színes és változatos társasági életet, melyben a háború előtti években még részük volt. „Édesapám nagyon szerette a bálokat, klubrendezvényeket, ő volt a társaság lelke. Édesanyám csendesebb természetű, idegen nyelvű levelezőként dolgozott három cégnek is, de mikor kikergettek a házunkból, a munkáját is elveszítette” – érkezik el Mónika asszony életük legfájdalmasabb fejezetéhez.

1945-ben a család a kitelepítendő magyarok listájára került, el kellett hagyniuk a várdombon álló házukat, melyet a borász anyai nagyszülők építettek. „Húsz percük volt arra, hogy összecsomagoljanak. Édesanyámmal meg a nagyszüleimmel teherautón vittek el Ligetfaluba, ahol azelőtt a zsidó gettó is volt. Hároméves voltam akkor, csak a szüleim elbeszéléséből és apám naplóiból tudom, milyen megalázó és kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. A magyarok nem lakhattak 1918 után épült házban, csak olyanban, ahol nem volt sem víz, sem fűtés; még rendes ajtók, ablakok sem. Édesapám aznap épp a bátyját indult meglátogatni, az utcán tartóztatták le az oroszok, és németként börtönbe zárták. A Stollwerck gyár egész német vezetősége ott volt már, akik kint maradtak, közbenjártak érte, hogy engedjék szabadon, mert nélküle leáll a termelés. Azonnal jött utánunk Ligetfaluba, három hónapig éltünk a táborban. Aztán öt évig a Schweighofer nagyszülőknél húztuk meg magunkat, 1950-ben kaptuk vissza a házunkat. Három család élt itt az alatt az idő alatt, minden ingóságunkat eladták, csak néhány üres szekrény és pár fénykép maradt meg. Közben az állam már el akarta kobozni a házat azon a jogcímen, hogy mégiscsak inkább németek vagyunk. Ekkor apám elkezdett kilincselni, és nagy nehezen kijárta, hogy visszaköltözhessünk. Az utolsó lakó tisztességes ember volt: maga üzente meg édesanyámnak, hogy ő elmegy, nyugodtan jöjjünk vissza.”

 

Magukban hordozták a félelmet

Mónika édesanyja egy nagy baltával költözött vissza a házába; azt mondta, hogy az első idegent, aki oda belép, agyonüti. De nem jött már senki, s a család lassan, keservesen újrakezdte az életét, amely szinte semmiben nem hasonlított a régihez.

„Ritkán esett szó a kitelepítésről, de tudom, hogy a nagyszüleimet és a szüleimet is rettentően megviselte. Nem értették, hogyan lehet, hogy a hatóság mindig olyan nemzetiségűnek tekinti őket, amilyen épp megfelel a céljainak. Sokat takarékoskodtak, hogy felépíthessék, berendezhessék ezt a házat, és alig tizennégy évig éltek benne, amikor kikergették őket. Édesapám mélyen hívő ember volt, valahogy megbékélt, de édesanyám élete végéig nem tudta feldolgozni ezt a traumát. Akkor értettem meg őt, amikor már felnőtt fejjel magam is hallottam a nacionalista politikusainkat arról beszélni, hogy itt minden kisebbség csak élősködő. Úgy éreztem, ha volna rá módjuk, ezek is megtennék ugyanazt, amit hatvan éve az elődeik. A szüleim életük végéig magukban hordozták ezt a félelmet. Leplezni tudták, de elfelejteni nem. Az ő generációjuk élte meg a legnehezebben, hogy itt most már csak szlováknak érdemes lenni, minden másról hallgatni kell, mert ők még emlékeztek arra, hogy nem is olyan régen ez még másként volt.”

 

Egyikhez sem húz jobban

Schweighofer Mónika gyönyörűen beszél magyarul, pedig ritkán használja a nyelvet, mert nincs kivel. Németből fordít, tolmácsol, és az ausztriai rokonokkal is tartja a kapcsolatot, de Pozsonyban már szinte csak a szlovákot használja. „Nem érzem, hogy egyik nemzethez jobban húzna a szívem, mint a másikhoz. Egyikért sem volnék képes szembemenni a másikkal, mert úgy gondolom, mindegyiknek lehet valamiben igaza, másban meg nagyon nagyot tévedhet. A nemzet emlegetésével mindig azok takaróznak, akik gazságokat követnek el; végeredményben mindig csak az ember számít” – mondja. 

A háromnyelvű, háromkultúrájú Pozsony szerinte már a múlté, de hála az érdeklődő fiataloknak, sokat meg lehet még menteni belőle. „A belvárosban még felismerem, mi volt a régi épületekben, hol hiányzik valami. Nem az a megoldás, hogy felállítják a régi szobrok és épületek másolatait, azok csak díszletek volnának. Azt kell meghagyni, ami még áll, és arra, amit már leromboltak, legalább egy táblával emlékezni, mert ez mind a város történetének része. A Facebookon figyeltem fel egy régi pozsonyi képeket közlő oldalra, pár felvételt én is küldtem nekik, és meglepett, mennyi fiatal jelzett vissza. Örülök, hogy számukra nem közömbös, hol élnek, tudni akarják, miből építkezett ez a város szellemiekben. Ez fontosabb, mint az anyagi javak, mert akkor is megmarad, amikor minden más elveszett.”

 

Képriport a Vasársnap aktuális számában!

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?