Cinkostársa a mikrofon

Gyerek volt, lendülettel, ötletekkel, egyben szorongásokkal, izgalommal teli, hogy helytálljon, bizonyítson. Leginkább önmagának, ez egy öreg róka előtt nem marad titokban. Az sem, hogy néha meg kell vívnia a maga kis harcát azzal, hogy az épp általa magasra tett lécet átugorja. S hogy ehhez egy icipici segítséget adhatunk az úton, a későbbiekhez talán útravalóul, de a teher leginkább az ő vállát nyomja, a feladatok tömkelegében neki kell megtalálnia a számára leginkább járható utat. Mert ebből tanul a legtöbbet, s így alakul majd ki az, ami az ő sajátja, jellemzője.

Amint beléptél hozzánk, kiderült, hogy a művészetek vonzanak: a képzőművészet, a zene és az irodalom.

A szakdolgozatom témája Szerb Antal: A Pendragon legenda című regénye volt, s csodálattal emlékszem vissza, mert Tőzsér Árpáddal dolgozhattam. Inspiráló, jó időszak volt. A szerkesztőségben az első beszélgetésen kérdezték, hogy mi lenne számomra az álommunka, s akkor azt mondtam, hogy olvashassak és írhassak. Hamar rájöttem, hogy az újságírás nem egészen arról szól, hogy olvasol és írsz...

Ketten voltatok fiatalok, s Annabellka, ahogy te szólítottad, Csiba Bellát, segített leginkább a nekifutásban?

Annabellka az egyetemen fölöttem járt, Szabó G. Lacit is ismertem előtte, ez is segített a beilleszkedésben, meg az, hogy Györgyi, a főszerkesztő nagyon közvetlen volt. Rögtön megfogott a közvetlen hangulat. A Vasárnap igazán családi magazin, s érezhető volt a szerkesztőségen belül is, hogy védett környezetben vagyok. Nem éreztem törésként, hogy munkába állok. Tetszett, hogy Györgyi irányított, de mégis szabad kezet adott, feldolgozhattam olyan témákat is, amelyek engem érdekeltek.

Nem egész kétévi szerkesztőségi munka után, 2008-ban teljesült egy nagy álmod: felvettek Budapestre az ELTE pszichológia szakára.

Hajtott a tudásvágy, ott motoszkált bennem, hogy még akarok, kíváncsi vagyok. Nem konkrétan az ELTE-hez ragaszkodtam, hanem ahhoz, hogy magyarul, mert úgy gondolom, a pszichológia annyira nyelvfüggő, hogy azt csak anyanyelven lehet tanulni. Ráadásul Magyarországon már megvan a hagyománya egy-egy pszichológiai irányzatnak, ezért vonzott nagyon. A Károlira akartam bekerülni levelező tagozatra, de nem sikerült, mivel az felnőttképzés, oda nagyon komolyak a felvételik, sokan jelentkeznek. Így vettek föl nappalira.

Kezdetben nem volt könnyű egyeztetni a tanulást és a munkát sem nálunk, sem később a Pátriában, ahová 2008-ban kerültél.

Azóta hála istennek átmehettem a Károlira, levelező tagozatra, jövőre végzek. Annak, amit tanulok, sok hasznát látom a mikrofonnál is. A rádióban – miután megvolt a betanulási folyamat, megismerkedtem a belső munkával, a hírszerkesztéssel, társműsorvezető voltam – a Tízórai, majd a Hangadó műsorvezetőjeként is. Ha beülünk a stúdióba a vendéggel, látom rajta, hogy nagyon izgul, mert neki ez új környezet. Rajtam múlik, hogy az izgalma egy percen belül elszálljon, nekem kell a hangulatot megteremtenem. Ehhez is jó, amit tanulok, vagy hogy közvetlenebbül szólok hozzá. Úgy érzem, a háttérből jól támogat a pszichológia.

Pszichológusként jobb riporter leszel, erre akarsz kilyukadni? Vagy felmerült az is, hogy pszichológusnak állsz?

El sem tudom képzelni, hogy az egyik vagy a másik mellett döntenem kellene, ilyet ne kérdezz, ez olyan, mint ha az anyukától megkérdezik, hogy melyik gyerekét szereti jobban.

Amikor elmentél a Vasárnaptól a rádióba, kicsit féltettünk, mert írott sajtóból mikrofonra váltani nem egyszerű. Aztán örömmel nyugtáztuk, hogy ott talán még inkább otthon érzed magad.

Nem is volt olyan nehéz a váltás, én mindig rengeteget beszéltem. Vannak olyan élményeim az óvodából, hogy leültettek a többiek elé, s nekem kellett mesélnem. A szereplés mindig ott volt bennem, s lehet, hogy egyfajta szereplés a rádiózás, de nem egészen. Szóval nem éreztem idegennek a stúdiót. Az élő műsor varázsa rögtön lenyűgözött.

Pedig nem könnyű órákon át flottul reagálni. Ha leír valamit az ember, még tudja magát korrigálni, a mikrofonnál ülve erre nincs lehetőség.

Pontosan úgy megy ki az éterbe, ahogy elhangzik. De akkora a varázsa, hogy ha valaki ráérez, nemigen tud szabadulni tőle.

Emlékszel arra, amikor először vezettél magad élő műsort?

Emlékszem, az rögtön a születésnapom után volt, s nagyon izgis. Annyi mindenre kellett figyelnem, hogy az alatt a két óra alatt úgy elfáradtam, mintha egy hétig bányában dolgoztam volna. Főzőcske is van a Tízóraiban, arra kellett figyelnem, aztán a betelefonálóra, vagy arra, hogy a hangmérnöknek időben jelezzek, hogy legyen, hogy ne. Most már ezek annyira automatikussá váltak, hogy az ember csak úgy odaül…

És elfelejtettél izgulni, sőt rövidnek tűnt a Tízórai két órája.

Pontosan. De ez az izgalom nem olyan volt, hogy jaj, hanem adrenalin. Az is, hogy rögtön stúdióvendéget hívtam be az első műsoromba. Amerikáról beszélgettünk egy ott élő fiatal lánnyal. Úgy terveztem, hogy a 11 órai hírek után elkezdjük a beszélgetést, és fél 12-ig fog tartani. Háromnegyed óra elteltével azon vettem észre magam, hogy még mennyi kérdésem maradt.

Még most is izgulsz, ha beülsz a stúdióba?

Az első műsorhoz képest teljesen más lett, még mindig megvan bennem a drukk, de állítólag az oda kell. Ha stúdióvendéget várok, tudom, teljes órám lesz arra, hogy felépítsek egy beszélgetést, hogy eleje és vége legyen. Készülök rá. Persze, sokszor arra reagálok, ami érdekeset ő mond, de a fejemben megvan a vonal, nem engedem, hogy a beszélgetést ő vigye el.

Hogyan válogatod meg a vendégeidet?

Közszolgálati rádió vagyunk, ügyelek arra, hogy sokszínű legyen a műsor. De művészekkel, pszichológusokkal, orvosokkal különösen szeretek beszélgetni.

Mára barátod lett a mikrofon.

Én is úgy érzem. De nem is a barátom, inkább cinkostársam.

Ezt hogy értsük?

Megint csak azt tudom mondani, hogy az élő műsor varázsa. Felszabadult lehetek a mikrofon előtt. Hogy ez mitől függ? Talán hogy jól érzem magam... De azért vannak vicces jelenetek. Például amikor élő műsorban az ember röhögőgörcsöt kap. A sálamba burkolózom, és próbálom visszafojtani. Vagy nagyon fáradtan és szomorúan ülök ott, mert senki nem tudja, mi játszódik le bennem éppen. Ezért lett cinkostársam a mikrofon. Már mentem nagyon betegen műsort vezetni, s a műsoridőre megszűnt a fájdalmam. A piros fény meg a mikrofon rám így hat. Hajt a kíváncsiság, azt csinálhatom, ami érdekel. Emberekkel beszélgetek, akik számomra izgalmasak, érdekesek.

Azt teszed, amire az embereknek nincs idejük manapság.

Azt én munkaként űzöm. Azért vannak nagyon fajsúlyos és komoly témák, amelyekre nagyon oda kell figyelni. Olyanok is, amelyekben nem vagyok annyira otthon, ilyenkor előre rengeteg háttérinformációt gyűjtök. De valahogy mindig úgy irányítom a beszélgetést, hogy a hallgatónak érthető legyen. Próbálom, hogy az a mélység, ahová le akarok hatolni, fokozatos legyen, ne csapjak rögtön a közepébe, csak mert én már tudok róla.

Hogyan néz ki egy-egy heted?

Hétfőn Budapesten vagyok az egyetemen, kedden van általában műsorom, meg pénteken. Közben kell tanulnom, csinálom az apróságokat, készülök a műsorra, meg most sok fiatalunk van a szerkesztőségben, azokkal is foglalkozom.

Egy napba sok minden belefér. A mi munkánkat, legyen az rádiózás vagy újságírás, jó adag fanatizmus nélkül el sem lehet képzelni.

Ez nem fejeződik be délután ötkor. Van egy ötletem, ami, mondjuk, este tízkor jut eszembe. Sose áll le az agyam, folyton pörög. Az éjjeliszekrényemen ott a kis papír és a ceruza, hogy mire felébredek reggel, ne felejtsem el.

Írni szeretnél – mondtad annak idején. Riporter lettél, meg műsorvezető. Minek érzed magad inkább?

Nem tudom eldönteni. Kíváncsi ember vagyok – és kész... Nem vagyok újságíró, inkább rádiós.

Nem biztos, hogy be kell skatulyázni. Fontos, hogy amit csinálsz, az teszik neked. Hogy vannak – nyilván vannak? – álmaid.

Szakmai? Ezen így nem gondolkodom. Az életben rengeteg van. Emberekkel szeretnék továbbra is dolgozni, legyen szó rádiózásról vagy pszichológiáról, ez vonz. El nem tudnám képzelni, hogy valamit erőből kelljen csinálnom.

Zárszó

Editke nem tagadja meg rádiós mivoltát, hogy jó a beszélőkéje. Mikor már úgy érzem, lassan a beszélgetés végére értem – bár még annyi mindenre ki lehetne térni, de hát az a fránya terjedelem –, nem marad el a reakció. „Jaj, istenem, már? De hisz én még semmit nem mondtam el! Azt hittem, hogy belemegyünk a pszichológiába, meg hogy mit tudok csinálni.”

Nem mertem rákérdezni a magánéletére, mert az tabu. De vártam, hogy a kérdésre, mi fér bele egy hétbe, azt is elmondja, mi jelenti a pihenést, a kikapcsolódást. Mivel nem szólt róla, gondoltam, nem telik rá az idejéből. Végül mégis szóba kerül, hogy imád utazni, hogy egyetlen napja sem telik anélkül, hogy ne olvasott volna, s ha nehéz időszaka van, zongorázik. Ha ideges és feszült, a zongoránál szabadul fel, de ugyanakkor zenehallgatás közben is tud pihenni. Nagyon hiányzott az életéből a mozgás, erre is igyekszik elcsípni egy szeletkét. Zumbázott, most futni jár – az allergiája miatt konditerembe. Kétsaroknyira.