Folyton úton…
(Soóky Gál László, 1952–2020)
Soóky László szerette az abszurdot és az anekdotát. Meg a családját, meg a lírát, meg a színházat, meg Hamvas Bélát, meg a bort... De ebben a kollegiális emlékezésben most az abszurdot és az anekdotát érezzük vezérfonalnak.
1952-ben született Búcson, és az utóbbi években bemutatott drámáinak köszönhetően ennek a falusi kisvilágnak, a családi körnek a figuráit mi is közeli ismerősnek érezhetjük. Az aktív Soóky-legendárium viszont 1970-ben kezdődik, amikor a szépreményű fiatalember megír egy novellát, nem sokkal később pedig az irodalmi pálya nyitányát az életbe is átülteti. Így lesz az éppen „normalizálódó” rendszer elítélt ellensége, majd – ennek logikus következményeként – traktorista, bányász, állatgondozó meg sok minden más. Később aztán népművelő, a nyolcvanas évekre már kötetekkel, hazai és magyarországi megjelenésekkel is hitelesítetten író, költő, publicista. A rendszerváltás után, a történelmi esélyben bízva közszereplő, egy cikluson át Marcelháza polgármestere, 1994-től a komáromi színház dramaturgja, az évtized/évezred végén a Vasárnap és az Új Szó folyton úton levő riportere, majd egy újabb fordulatot véve vállalkozó.
Nem könnyű belső meggyőződés szerint, önazonosan megélni, leélni egy életet. Azt látni, hogy a közös tenni akarás köldöknéző álcselekvésbe megy át, hogy egykori (elv)barátok önvesztő utakra térnek, hogy már a kompromisszum szülte kompromisszum is relativizálódik. Sokan belekeseredtek, sokan beleroppantak. Soóky László folytonos reflexióban élt, végeérhetetlen indulatos vitában állt a világgal, és persze akadtak olyan keserű pirulák, amelyeket nyakas elszántsággal őrizgetett a nyelve alatt – hogy ez mégsem emésztette fel, jórészt annak köszönhető, hogy tapasztalatait képes volt iróniába, abszurdba és anekdotába fordítani. Önmagáról jóval nehezebben beszélt, de kimeríthetetlen kútfője volt a (cseh)szlovákiai magyar valóság, közös (fél)múltunk – ha úgy tetszik, többfelvonásos felvidéki abszurdunk – történeteinek, legyen szó rögtönzött irodalomtörténeti kisportrékról, a nadrágszíjparcellaként elnyúló magyar vidék rögvalóságáról vagy a közösségnek irányt mutató jeleseink ténykedéséről.
Az igazság utáni kor határán túl is hitt abban, hogy a kimondott szónak jelentése és jelentősége van, hogy kisebb vagy nagyobb felületen, de képes átrajzolni a világ szövetét. Nem új felfedezésként, de az utóbbi években elsősorban a színház foglalkoztatta, olyannyira, hogy túl a hatvanon tulajdonképpen egy egész drámai életművet tárt elénk, groteszk antihősökkel, abszurd helyzetekkel, félresiklott, elpuskázott lehetőségekkel, a hiábavalóság hol nevetséges, hol torokszorító képeivel. Írott formában két drámakötete jelent meg, A kóklerek forradalma 2016-ban, a Meg a Sátán, meg én 2018-ban. Színpadon a sor A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönddel indult, Benkő Géza előadásában, majd az Egy disznótor pontos leírása és a Papa különböző hangszereken hegedül következett, ezeket Lajos András mesélte el. De láthattuk Az önmagát mosdató szerecsent, a Dögölj meg, drágámat, az Azonos esőben való létezést, A nagy (cseh)szlovákiai magyar forradalmi gulyáspartit, legutóbb pedig a Papa, ha meghal című, immár sokszereplős, nagyszínpadi előadást is. Szerzőként anyagot szolgáltatott ahhoz, hogy témává, közbeszéd tárgyává váljon a szlovákiai magyar dráma (miben)léte, emellett, mintegy mellesleg, helyzetet teremtett, utat nyitott egy sor olyan, jó generációval fiatalabb alkotónak, előadóművésznek, aki az intézményesített kőszínházi kereteken kívül rekedt műfajokról, formákról gondolkodik ezen a tájon.
A Papa különböző hangszereken hegedül óta értjük, hogy vasárnap halni kivételes kegyelem; Soóky Gál László szerényen beérte az égi-földi rendbe jobban illeszkedő szombattal, február 15-ével. Február 24-én lett volna 68 éves.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.