<p>Az ő világukban óriási erőbedobást, akaraterőt igényel, hogy legyőzzék az akadályokat, szembeszálljanak a sorssal, amely cseppet sem volt kegyes hozzájuk. Egyeseket születésükkor, másokat baleset, szerencsétlenség, betegség által megfosztott attól, hogy teljes életet éljenek. Ők mégis megpróbálják, mégis ezt teszik, mégis tudtak és tudnak mit kezdeni az életükkel. Sokszor nekünk, egészségeseknek is alaposan feladva a leckét...</p>
Sorozatunkban ilyen hazai magyar sportolókat mutatunk be.
Negyedik paralimpiáján az ötödik érmét szerezte, a harmadik ezüstöt. Nagy örömére Londonban egyéniben lett második. A 33 éves dunaszerdahelyi asztaliteniszező, Csejtey Richárd gyűjteményéből csak az arany hiányzik.
Nem az edzésekhez, hanem ezúttal a rehabilitációs kezeléshez kellett alkalmazkodnunk a beszélgetéssel. Műtét miatt kényszerszünetre ítéltetett. Meniszkuszszakadás miatt, s még a térde alatti csont is megrepedt. A Magyarországon rendezett nemzetközi bajnokságon belázasodott, de a versenyt nem hagyta ki. Hazajövet, bár még benne volt a betegség, rohant a csarnokba, a fiatal tehetségek felvételijét nem akarta kihagyni. Valószínűleg rosszul lépett, s lázasan ez veszélyes. A másik térde a pekingi olimpiai előtt okozott galibát, de az asztaliteniszben, heti hatórás edzésterhelés mellett nem csoda. Akkor megúszta műtét nélkül, most nem kerülte el a kést. Szerencsére a beavatkozás, amelyet a dunaszerdahelyi kórházban Almássy József doktor végzett, jól sikerült, az utókezelés is jól halad, nincs ok az elkeseredésre. Gyorsan gyógyul...
Karnyújtásnyira az aranytól
Szerencsére tavaly Londonban még minden rendben ment, Richárd közel járt ahhoz, hogy megszerezze élete első paralimpiai aranyát. Bár végül ezüsttel távozott, nem búslakodott. „Karnyújtásnyira voltam a győzelemtől: nagyon jól fel voltam készülve, és a döntőben is jól alakult a helyzet, egészen a harmadik játszmáig. Ott, sajnos, az ellenfelem került fölénybe, s azt már nehéz lett volna behozni – eleveníti fel az eseményeket. – Így is boldog vagyok, a fiatal, még alig tizennyolc éves kínait én közelítettem meg leginkább. Bár Londonban sem sikerült letörni a szarvát, remélem, a továbbiakban képes leszek megszelídíteni. A nyolc között kezdődtek a nehéz meccsek. A pekingi paralimpia kínai bajnokát kellett legyőzni a továbbjutáshoz, a négy között a svéd Andersson került az utamba, aki három évig volt a világranglista éllovasa, s aki ellen négy éve nem tudtam nyerni.”
Egy ilyen képességű versenyzővel összekerülni nem épp leányálom, de világversenyen a legjobb négy között nincs könnyű ellenfél. „Ilyenkor nem szabad gondolkozni, hogy hol rontottam el a labdát, vagy az előzőt: abban a pillanatban ott kell lenni fejben, fizikailag, nem figyelni semmi másra, csak a labdára, az ütőre, arra összpontosítani, hogy minél jobban játsszam le a mérkőzést. – Mindezt persze könnyű mondani, annál nehezebb végrehajtani. – A pszichikum igen fontos szerepet játszik. A csarnokban ezrek ülnek a lelátón, szurkolnak az ellenfélnek is. Van, akit ez nagyon zavar, másokat viszont feldob.”
Tanult az ellenféltől
A kínainak, akitől a fináléban kapott ki, előnyére szól, hogy mindkét lába ép és nagyon gyors. Richárd a mérkőzés után úgy nyilatkozott, hogy a fiatal fiútól, akinek fél keze hiányzik, tanult is: ő adogatáskor ütővel dobja fel a labdát, nem kézzel. A dunaszerdahelyi asztaliteniszezőnek a jobb keze sérült, ezért erőtlenebb, a szervája gyengébb. „Próbáltam utánozni, de nem egyszerű. Az asztaliteniszben az a fontos, hogy egyenesen dobja föl az ember a labdát, s így szépen meg tudja indítani a szervát – magyarázza. – Sajnos, én nem így dobom fel, ezért aztán korrigálnom kell, attól függően, hová esik le, s ez nehéz. Sok gyakorlás kell hozzá.”
Bár olimpia utáni évben járunk, tennivaló akad bőven. Közeleg az Európa-bajnokság, ott szerezhet kvótát a vb-re. A csaknem két hónapos kihagyás miatt két versenyről lemaradt, s bár a ranglistán előkelő helyen áll, egy-kettőre lecsúszhat.
Megtalálta a helyét
Richárd gyermekbénulással született, ennek következtében a jobb keze és lába kevésbé mozgékony. Hogyan lehet kompenzálni a hátrányt? „A sport nagyon jó mód rá. Kiskoromban sok ágát kipróbáltam: az atlétikát, kosárlabdát, teniszt, asztaliteniszt; mindegyiket kedveltem, aztán az asztalitenisznél ragadtam le. Gyerkőcként szerettem volna focizni, de ahhoz két egészséges láb kell. – Richárdnak a betegsége kis srácként nem jelentett olyan gondot, mint serdülőkorában. – Tizenkét-tizenhárom évesen kezdtem szégyellni, főként amikor kimentem a strandra, s ott látható volt a hátrány, vagy amikor a lányokkal megismerkedtem. Kezdetben nagyon zavart a dolog, de túl kellett lépni rajta. Egy idő múlva az ember megtanul együtt élni vele, beilleszkedni.”
A sport volt az egyik, ami segített, hogy megbékéljen a sorsával, ne húzódjon vissza, átsegítette a nehezén; persze sok egyéb is közrejátszott. Tizenkét éves korában megműtötték, utána elküldték Pöstyénbe gyógykezelésre. Csaknem három hónapot töltött a fürdővárosban, s hogy ne unatkozzon, egy nővérke unszolására odaállt a pingpongasztalhoz. „Naponta játszottunk a srácokkal, az ápolókkal, s megtetszett. Amint onnan hazajöttem, mindjárt bementem a dunaszerdahelyi klubba, s elkezdtem edzésre járni.” Több klubban is megfordult, bejutott a DAC-ba, ahol annak idején igen jó asztalitenisz-szakosztály működött. Sajnos, ez már a múlté...
Kerületi bajnokságban14-15 évesen döntőt játszott a DAC színeiben. Akkoriban már pontozásos versenyekre járt, és naponta edzett. 19 évvel ezelőtt indult az első nagyobb viadalon, bejutottak döntőbe, de kikaptak. A mérkőzés emlékezetes volt, mert a vége az lett, hogy eltört a mécses. „Gyerek voltam, nagyon szerettem volna nyerni. – Azóta kevésszer érzékenyült el vesztes meccs után, de azért megesett. – Athénban is kicsordultak a könnyeim, 2004-ben nagyon jól fel voltam készülve, s úgy lettem bronzérmes, hogy olyantól kaptam ki, akivel szemben addig nem vesztettem. Ez nagyon fájt, mert rengeteget dolgoztam.”
Kell az utánpótlás
Nemcsak parasportoló, 15 éve Galántán játszik az I. ligában – a statisztikai adatok szerint 70 százalékos eredményességgel. Tavaly a 75. helyen végzett a rangsorban egész Szlovákiát tekintve. Ez a maximum, amit eddig elért, a mozgássérültek között pedig az országos második hely.
A soron következő, riói paralimpiáig még három esztendő hátravan. Richárdnak öt érem van a gyűjteményében, de a legfényesebb még hiányzik. Mennyire erős az arany utáni vágy? „Először is ki kell oda jutni. Mindent megteszek, hogy ott legyek, s minél jobb eredményt érjek el. Meg kell mutatni a kínaiaknak, akik a két utolsó rendezvényről elvitték a pálmát, hogy nemcsak ők jók az aranyra...”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.