Benkő Tímea: Tanárként is diákszemmel

Ma is „csak” annyi kell hozzá, hogy az ember szeresse a munkáját, a gyerekeket, és akárhány éves, mindig érdekelje, mi érdekli a fiatalokat.

„Mindent elolvasok, amit a diákjaim”

Benkő Tímea számára nem volt kérdés a pályaválasztás: már kisiskolás korában tudta, hogy gyerekekkel akar foglalkozni. „Óvónő szerettem volna lenni, de mivel templomba jártam, a nevelési tanácsadó közölte velem, hogy pedagógiai középiskolába nem ajánlhat. Hatalmas igazságtalanságnak éreztem, hogy ha akkor jó vagyok, amikor a kommunista ünnepeken verset kell mondani az elvtársaknak, most vajon miért nem felek meg? Végül az érsekújvári gimnáziumba jelentkeztem, és rögtön mondtam is az osztályfőnöknek, hogy azért vagyok itt, mert nem mehettem óvónőképzőbe. Azt válaszolta, hogy négy év alatt bármi történhet, még lehet belőlem pedagógus. Nem vettem komolyan, nem gondoltam, hogy a negyvenéves rendszer pont az én érettségim után fog megdőlni” – mondja Tímea, aki ma már magyar–szlovák szakos tanár egykori iskolájában, az érsekújvári gimnáziumban. „Mindig úgy fogtam fel a pedagógusi munkát, hogy az nemcsak a tanterv teljesítését és a katedrát jelenti, hanem azt is, hogyan viszonyulok a diákokhoz a szünetekben, a kirándulásokon, mi az, amitől úgy érzik, hogy az órán is érdemes rám figyelni. Nem mondom, ez sokkal nehezebb, mint akár tíz éve is volt, mert ma már a gimnáziumokba sem csak a legjobbak kerülnek. De mindig meg lehet őket fogni valamivel, ha nem olvassák ők a kötelező olvasmányokat, elolvasom én azt, amit hoznak: a Szent Johanna gimit, vagy akár A szürke ötven árnyalatát. Miután azt megbeszéltük, egy kanyarral csak visszatérünk a klasszikusokhoz is, és mindig van, aki ráérez a szépségükre. Az már más téma, hogy a mai fiatalok más ideálokat ismernek el, mint a klasszikus regényhősök: az önérvényesítést sokkal többre tartják, mint az önfeláldozást, a sikert fontosabbnak hiszik, mint az elveket. De biztos vagyok abban, hogy a pedagógusok ötven vagy százötven éve is azt gondolták, régen fegyelmezettebbek, szorgalmasabbak voltak a diákok. És akkor is azt fogadták el, aki legalább valamennyire lépést tudott tartani velük” – mosolyog a tanárnő, aki tizenhét, katedrán töltött év után is képes diákszemmel látni önmagát.

A családi történettől a saját rovatig

Írogatni mindig szeretett, de a községi és az iskolai lapnál sosem merészkedett volna tovább, ha a Vasárnap főszerkesztője nem ösztönzi. „Enikő lányommal voltam otthon anyaságin, amikor Cs. Liszka Györgyi még az Új Szó Családi Kör című mellékletének a szerkesztőjeként felhívást tett közzé, hogy az olvasók írják meg régi családi történeteiket. Keresztanyám történetét jegyeztem le egy régi fénykép nyomán, ahol hároméves kislányként angyalruhában áll a karácsonyfa előtt. A fotót az édesapjának készítették, aki a fronton volt, és a karácsonyfát a tisztaszobában húsvétig nem szedték le, mert akkor jött haza a papa eltávozásra. Nagyon boldog voltam, hogy a történet megjelent a lapban, és még boldogabb, amikor Cs. Liszka Györgyitől kaptam levelet, amelyben arra biztatott, hogy írjak máskor is. Így vetettem papírra először Enikő lányom történeteit, majd a gimnáziumi tanáros-diákos sztorikat. Most nincs állandó rovatom, de nagyon élvezem azt is, ha tehetséges fiatalokat, érdekes embereket mutathatok be. Amikor a saját diákjaimról, kollégáimról írtam, kicsit tartottam attól, hogy azt mondják, kiszolgáltatom őket a nyilvánosságnak, de nagyon jól fogadták – sokszor láttam, hogy az osztályban mindenki előtt ott a Vasárnap. Persze, az is megtörtént, hogy számon kérték rajtam, amit ott olvastak! Egyszer egy diákom azt mondta, amikor kihívtam felelni, hogy ő nem tanult, mert fáradt volt. Mondtam, hogy ez nem kifogás, mire azzal érvelt, hogy a Vasárnapban azt írtam, amikor a lányomnak elsős korában nem ment a fejébe a szlovák vers, egy napra itthon tartottam, pihenje ki magát. Csak azt tudtam erre válaszolni, hogy otthon anyuka vagyok, itt meg pedagógus, és ezt elfogadták. Annál inkább tartok attól én magam, hogy egyszer a saját gyerekemet fogom tanítani, mert nem tudom, képes leszek-e arra, hogy ne érdeklődjek folyton felőle a kollégáknál, ne menjek utána a szünetben. Másrészt azt se szeretném, ha más iskolába menne, úgyhogy csak nekem kell majd uralkodnom magamon” – nevet Tímea. A hatodikos Enikő viszont biztos abban, édesanyja elég jó fej ahhoz, hogy kezelni tudják a helyzetet. Mi pedig talán majd erről is olvashatunk a Vasárnapban...