Az összetartozás öröme

Mert a kétszobás lakásban házimozi-rendszer vagy mikrohullámú sütő nincs – de futballkapu van. Egyszerűen jó lenni náluk, mert az ember érzi azt a folyamatos, lélekemelő, csendes örömöt, ami csak a várva várt gyermeket szeretettel nevelő családokra jellemző.

A fiatal házaspár évekkel ezelőtt Komáromban telepedett le, pedig egyikük sem származik onnan. Anikó a kapcsolatuk kezdetén Budapesten, Jóska pedig Pozsonyban dolgozott. Ezért költöztek Komáromba, amely félúton van a két főváros között. Az irodalom hozta őket össze, először egy kassai Márai-szavalóversenyen találkoztak még 1997-ben, de csak tíz év múltán futottak össze újra az útjaik.

Jóska magyar–filozófia szakon kezdte az egyetemi tanulmányait Pozsonyban, onnan lépett át a Pécsi Tudományegyetemre, ahol később demonstrátori státusban már tanított is: szemináriumot vezetett a 20. századi amerikai prózáról. „Már csak a szakdolgozatom hiányzott, amikor sportriporteri állást hirdetett az Új Szó, én pedig Pozsonyba költöztem, s már nem mentem vissza Pécsre befejezni az egyetemet. Ezért aztán nincs is diplomám. De úgy vagyok vele, hogy a tudás fontosabb, mint bármilyen papír.”

2004-ben a Kalligram Kiadó jelentette meg Kilátás az ezüstfenyőkre című novelláskötetét, amelyért Madách- és Bródy-díjat kapott, egy évvel később pedig ő képviselhette a magyar irodalmat az Elsőkönyvesek Nemzetközi Fesztiválján. Az irodalmi közeg helyett mégis a futballtribünöket választotta. Hogy a sportriporterség lett a szakmája, az nem teljesen véletlen. Testközelből láthatta, milyen egy újságíró élete: édesapja ugyanis az Új Szó kassai tudósítójaként dolgozott. Mindössze tizenhét éves volt, amikor szerződést ajánlott neki a Hajrá! című sportlap.

Az utóbbi években elsősorban a fociról ír, de az irodalomhoz sem lett hűtlen. „A foci nagyon összetett jelentéstartalmú társadalmi jelenség, ráadásul ugyanolyan fontos irodalmi téma, mint a szerelem vagy a halál. Már gyerekkoromban sem értettem, hogy a sportrovatot miért száműzték az újságok utolsó oldalaira” – mondja Jóska, aki évekig kollégám volt, és biztosan nem én voltam az egyetlen, aki miatta kezdte olvasni a Focitipp mellékletet. A futballhoz keveset értek, de ő irodalmi magasságokba emelte, a magamfajták számára is érthetővé, élvezhetővé tette. Sőt, óvatosan, cselesen azokat is elvezette a futballpályákról az irodalom berkeibe, akik addig legfeljebb meccsekről szóló beszámolókat olvastak.

Futball és irodalom

Amikor felvetem, milyen ritka párosítás a sportújságíró-irodalmár, Jóska mosolyogva mondja, hogy tulajdonképpen régi hagyományt követ. „Esterházy Péter is nagyon szerette a focit, maga is focizott, később tárcákat is írt a Képes Sportba és a Labdarúgás című lapba. Mándy Iván megszállott Fradi-drukker volt, Grendel Lajos régi Honvéd-szurkoló. Albert Camus pedig csak azért hagyta ott az ígéretes futballkarriert s kezdett írni, mert komoly tüdőbetegsége miatt az orvosok eltiltották a focitól. Egyszer, már az irodalmi Nobel-díja után, egy forgatócsoport kiszúrta Camus-t a párizsi stadion lelátóján; a szünetben odamentek hozzá, de azt mondta a riporternek, hogy irodalmi témák helyett inkább a meccsről kérdezzék – meséli Jóska, akinek feltett szándéka volt, hogy megújítja a sportújságírás nyelvezetét. „Nem könnyű, mert ez a nyelvezet rendkívül sablonos, és oda kell figyelni arra, hogy az ember ne a megszokott frázisokat és a klisékké merevedett szófordulatokat használja, amikor a futballról ír.”

Írásaiban arra törekedett, hogy megváltoztassa a szemléletmódot, ahogy az emberek ezt a sportágat figyelik, és más optikán keresztül láttassa a műfajt. „A futball és irodalom című rovatban például olyan művekből szemezgettem, amelyekben a focit említették a szerzők – azzal a céllal, hogy azok a fiatalok, akik sohasem vesznek a kezükbe könyvet, legalább a Focitippben olvassanak némi szépirodalmat.”

Azt is elárulja, hogy Fanni, az Egy futballfüggő naplójából című, azóta könyv formájában is megjelent tárcasorozat főhőse nem kitalált személy, hanem nagyon is valóságos pécsi unokahúg, aki mára fejből fújja a csapat-összeállításokat, nyaranta pedig mezítláb dekázik a nagyszülői ház udvarán. „Fanni tüneményes kislány, akinek az élete a fociról szól.”

Mint ahogy Jóska életében is a fociról szól szinte minden. Olyannyira, hogy saját esküvőjén is módosult az előre megbeszélt program, méghozzá egy Manchester United – Liverpool meccs miatt. „Amikor kimondtuk a boldogító igent, kaptam egy SMS-t, hogy a félidőben 2 : 1-re vezet a Liverpool. Szóltam a násznépnek, hogy akkor most hazamennénk megnézni a második félidőt. Senki sem tiltakozott.” A menyasszony sem, mert Anikó a futballmániájával együtt fogadta el Jóskát: „A legelső ajándékom, amit kaptam tőle, Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című regénye volt, s hozzá egy Liverpool-mez.”

A gyermeki lélek titkai

Valószínűleg nem csupán a filozófiatanulmányok miatt, bár talán azok hatására is, Jóskát mindenki zárkózott, de elveihez a végsőkig ragaszkodó embernek ismerte a szerkesztőségben. Ha ki kellett állni valaki mellett, vagy ki kellett mondani a kellemetlen igazságot, mindig ő volt az első. Soha nem taktikázott, és nem mérlegelte a következményeket. Amikor megkérdezem, honnan, miért ez a fokozott igazságérzet, röviden válaszol: „Egyszer élünk, nem érdemes végigalibizni az egészet.”

Miközben az élet nagy dolgairól beszélgetünk, a másfél éves Ábel olyan ügyesen vetődik el a játékkapuban, hogy azt bármelyik kapus megirigyelhetné. Anikó, az édesanyja meg sem rezzen, láthatóan megszokta már, hogy a gyerek hamarabb lett futballrajongó, mint hogy beszélni tudna. Azon már meg sem lepődöm, hogy az első szava az volt, hogy „gól”.

A bájos, törékeny fiatalasszony kommunikációt és esztétikát tanult Budapesten, férjéhez hasonlóan azonban ő is pályaelhagyó lett, mert rájött, hogy elsősorban sérült gyermekekkel, az ő lelkük nyitogatásával szeretne foglalkozni.

„Egy olyan alapítványnál kezdtem dolgozni, ahol autista gyerekekkel végeztünk mozgásterápiát. Érdekelt az ő különös, zárt világuk, titokzatos személyiségük. Később rájöttem, hogy lehet ugyan őket fejleszteni, ami inkább a szülőknek segítség, de nem biztos, hogy az autistáknak is jó. Ők nagyon érzékeny és intelligens emberek, de egészen más világban élnek, mint mi, és szerintem azzal teszünk igazán jót velük, ha olyannak fogadjuk el őket, amilyenek. Némelyikükkel nehéz is lehet a mindennapokban, de úgy gondolom, nem szabad erőszakosan beavatkozni a lelkivilágukba. Részben ezért is váltottam, amikor Komáromba jöttem, és napközis nevelőként vállaltam munkát.

Anikónak itt is az lett a legfőbb célja, hogy rávezesse a gyermekeket, milyen fontos alkalmazkodni egymáshoz, kommunikálni egymással, együtt alkotni valamit. A komáromi Eötvös Utcai Alapiskolában ezért hozta létre a Tekergők bábcsoportot, amely azóta is működik. Nem is akármilyen szinten, 2014-ben a Duna Menti Tavaszon gyémánt minősítést kapott a zsűritől A kislány, aki nem tudott aludni című mese előadásáért, amelynek a bábjait is Anikó készítette.

Ábel csodálatos világa

Az oktatás, nevelés és bábozás mellett jó ideig a Vasárnap szerzője is volt Gazdag Nagy Anikó: a jógáról írt sorozata sok olvasónkat inspirálta, hogy megismerkedjen ezzel a keleti tornamódszerrel és filozófiával.

„Amikor Komáromba költöztünk, úgy éreztük, hogy a budapesti és pozsonyi nyüzsgés, rohanás után az életmódunkon is változtatni kell, le kell nyugodnunk. Ebben nekem nagyon sokat segített az az elmélyülés, amelyre a jóga által voltam képes” – mondja.

A másik sorozatában, melyet a Vasárnap Könyvajánló rovata számára Polcz Alaine-ről írt, ugyancsak ez a derűs nyugalom a fő motívum. Azért is választotta a sokat próbált és mégis mindenki felé szerető figyelemmel forduló írónőt, mert azt tanulta tőle, hogyan lehet a nehéz és szomorú dolgokat is elfogadni.

„Soha nem úgy beszélt betegségről, halálról, mint tragédiákról, hanem mint az életünk részeiről. Azt hiszem, sokaknak ő mutatta meg, hogyan lehet a megpróbáltatásokat nem csak kibírni, de méltósággal viselni. Ezért akartam rá felhívni az olvasók figyelmét, mert mindenkinek az életében voltak vagy lesznek nehéz időszakok, és Polcz Alaine bölcs, szelíd gondolatai támaszul szolgálhatnak.”

Könyvtárukat látva egyértelmű, hogy a Gazdag család életében nagyon fontos szerepet játszik a könyv, ottjártunkkor a kis Ábel is elmélyülten lapozta az Öreg néne őzikéjét. Szülei, legalább amíg lehet, szeretnék megvédeni a tévé és a számítógép villózó világától. Azt vallják, az emberi szó, a dal, a mese, amelyet a gyermek saját fantáziája egészít ki, mindennél többet ér, és nem a játékok mennyisége fontos, hanem az egymással töltött idő. A kisfiún látszik is, hogy érdeklődő, nyitott, és ami a mai gyerekeknél igen ritka, órákig leköti egy képeskönyv vagy néhány labda.

„Most ő tölti be az életem, de nem érzem azt, hogy valamiről lemaradnék. Bizonyos értelemben beszűkült számomra az élet, hiszen ritkán jutok el színházba, társaságba, de nem bánom, mert Jóska hazahozza nekem a világot – mondja Anikó. – Az élet nagy ajándékának tartom, hogy naponta láthatom Ábelt fejlődni, mert ez az idő, amikor mi ketten lehetünk, nagyon hamar letelik.”

Közös dolgaink

Jóska nem az a babás apuka, aki pelenkáz és fürdet, az ő terepe a mesélés és a focizás. Azt mondja, sokkal több időt szeretne a fiával tölteni, mint amennyire lehetősége van. A Pátria rádió szerkesztőjeként dolgozik, ő a kedd délutáni Rangadó és a vasárnapi Kultúrszalon műsorvezetője, közel egy éven át a Magyar Nemzet hétvégi mellékletének tárcaírója volt, saját rovata van a FourFourTwo nevű futballszaklapban, s havonta jelennek meg jegyzetei a Denník N napilapban is. Ezenkívül hatodik éve a Komáromi Szalon beszélgetőest-sorozat szervezője Sánta Szilárd irodalomtörténésszel, a Selye János Egyetem tanszékvezető tanárával. Vitaestjeiken a legkülönbözőbb közéleti témák kerülnek terítékre, Malina Hedvig ügyétől kezdve a könyv halálán át a szélsőjobboldal előretöréséig. Vendégük volt többek között Esterházy Péter, Nyáry Krisztián, Tari Annamária és Feldmár András is. „Pedig nem tudunk honoráriumot fizetni a vendégeknek, mert nulla cent költségvetéssel működünk. Véleményeket szeretnénk ütköztetni, meghonosítani egy intelligens vitakultúrát, elérni azt, hogy különböző világnézetű emberek közösen beszéljék meg a világ dolgait. Nem olyan egyszerű ez, mert a nem túl népes szlovákiai magyar értelmiség szereplői közül sokan vannak, akik nem hajlandók egy asztalhoz ülni és szóba állni egymással. De az, hogy rendre telt ház, 100-120 fős közönség előtt zajlanak az estjeink, azt jelzi, hogy jó úton járunk.”

Karácsonyeste hármasban lesz a család, együtt várják az angyalkákat. Akik biztosan nem hoznak ajándékhalmokat, de békességet és az összetartozás örömét igen. Amikor Ábeltől azt kérdezzük, hogy hívják, egy szuszra mondja a saját nevét, majd azt, hogy „anya” és „apa”. Számára ez a hármas jelenti a békét és a biztonságot – az ünnepet.