Láncdohányos, alkoholista, szexfüggő. Nehéz leírni, de ez is mind Ady volt. Olyan ember, aki senkit nem kímélt, saját magát is beleértve, és mindig elvette, amiről úgy gondolta, hogy jár neki.
Amilyen szépen bánt a szavakkal, olyan csúnyán bánt saját magával. Ady Endre életművét áttekintve újra és újra sokkol az adat, hogy ez az ember negyvenegy évesen távozott az élők sorából.
Csoda, hogy eddig bírta
Ha viszont azt nézzük, hogyan élt, az is csodának tűnik, hogy negyvenegy évig kibírta. Az Adyról fennmaradt fotókról érett, megfontolt, komoly, 50 év körüli férfiember tekint ránk, és nem is gondolnánk, hogy ez egy harmincas éveiben járó fiatalember arca. A mértéktelen dohányzás (a vége felé a napi száz cigarettát is túllépte), a több liter bor, az eszméletlenre részegedés nyilván megtette a hatását. Kortársai és barátai visszaemlékezéseiből kiderül, hogy sokszor tényleg csak ismerősein és jóakaróin múlott, hogy a költő nem kapott golyót vagy kést a hátába. Lobbanékony, szenvedélyes, konfliktusos alkat volt, akinek bár verseiből helyenként a józan, éleslátó gondolkodás is kiszűrődik, viselkedésében azonban ez nem igazán volt tetten érhető.
Újságcikkeit és verseit küldetéstudattal írta. Egyik kezén hat ujjal született (ez régen a táltosok ismérve volt), és úgy gondolta, irányt kell mutatnia az országnak. Sokan szerették, de még többen gyűlölték, a politikusok közéleti cikkei, egyes pályatársai pedig költészete miatt. Cikkeiben elemi gyűlölettől átitatott hangnemben bírálta Tisza István akkori miniszterelnököt. Végül mindössze három hónap különbséggel haltak meg. Adyt a szifilisz terítette le (amelyet még fiatal nagyváradi újságíróként szedett össze), Tiszát pedig lelőtték.
Magánélete sem volt kevésbé viharos, mint közéleti szereplése. Már kamaszkora óta rengeteg viszonya volt különböző nőkkel, kicsapongó életmódjának az is részét képezte, hogy partnereit sűrűn váltogatta. Talán lecsitult volna, ha egy biztos, nyugodt párkapcsolatba kerül, de ez sem adatott meg neki. Legnagyobb múzsája és szerelme, Léda férjes (és nem éppen jó hírű) asszony volt, Diósyné Brüll Adél, akihez legszebb verseit írta. A se veled, se nélküled típusú viszony végére Ady Elbocsátó, szép üzenet című versével tett pontot, a vers utolsó soraival megalázva a nőt: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” A vers 1912-es megjelenése után már soha nem is találkoztak.
Csinszkát sem kellett félteni
Érdekes adat, hogy Léda húgát Bertának hívták, ugyanúgy, mint Ady következő szerelmét. Boncza Berta 1911-ben, 17 évesen kezdeményezett levelezést a költővel, de csak 1914-ben találkoztak. Csinszka addigi életéről is le lehetne forgatni egy kalandfilmet, ami pedig utána következett, abból többet is. Első találkozásuk előtt ugyanis Boncza Bertát titokban eljegyezte egy erdélyi mérnök, de Adyval kezdődő kapcsolata ennek véget vetett. 1915 elején pedig össze is házasodtak, annak ellenére, hogy a nő apja ellenezte. Ady 17 évvel fiatalabb nővel kötött házassága szintén botrányszámba ment, de őt ilyesmi nem zavarta különösebben.
Ady életében ráadásul volt egy harmadik erős nő is, édesanyja, aki szintén túlélte őt. S Ady Lőrincné soha nem fogadta el igazán menyének Csinszkát, mert feslett nőnek tartotta. Erre még rátett az is, hogy Csinszka Ady halála után barátjával, Babitscsal is viszonyt folytatott, majd 1922-ben hozzáment egy Márffy Ödön nevű festőhöz. Jellemző az egész helyzetre, hogy a költő életének ez a három legfontosabb nőalakja sohasem találkozott egymással egyszerre, csupán egyetlenegyszer, véletlenül, Léda sírjánál, a Kerepesi temetőben futottak össze. De Csinszka sem ért meg nagy kort: 1934-ben, 40 évesen, agyvérzésben meghalt.
A halála óta eltelt majdnem egy évszázad, bár igazolta Ady társadalomkritikáját, az önáltatásban tobzódó, belülről rothadó országról, halála mégis szimbolikus, a költő ugyanis maga sem élte túl a régi Magyarországot, másfél évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt, 1919. január 27-én meghalt.
Kosztolányi Adyról
Ady költészetét manapság a magyar irodalom legnagyobb teljesítményei közt tartjuk számon, a kortársak közül sokan azonban korántsem voltak hasra esve Ady műveitől: magamutogató, direkt, modoros és idegesítő jelenségnek tartották. Kosztolányi Dezső 1929-ben külön tanulmányt szentelt Adynak, melyben (egyesek szerint szándékosan a leggyengébb sorait kipécézve) kifejti, miért tartja eltúlzottnak a költő agyonmagasztalását. „Kevés költő hagyott maga után annyi selejtest, művészileg idétlent, és modorost. Mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető. Nem tündököl a lángész kápráztató fényével. Helye nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett, csak az érdekes, csonka nagy tehetségek között. Akadhatnak olyanok, akik ezután is sokkal elnézőbben látják alakját. De lehetetlennek tartom, hogy a művészetre fogékony, tisztafejű emberek között nagy különbségek tátonganának megítélése tekintetében.” Az irodalomtörténet annyiban ma is igazat ad Kosztolányinak, hogy Ady költői életművét a legjobb 30-40 verse nélkül korántsem értékelhetnénk ennyire nagyra. Azok viszont a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alkotójává tették.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.