Az egykori eminens és a sörös nyugalom

A jó országimázsban bizonyára szerepe van Szlovákia Mečiar-korszakának. 1992-ben (ez azonban csak utólag derült ki) a parlamenti választások Csehszlovákia megmaradásáról vagy megszűnéséről szóltak. „Ať si jdou“ (Hát akkor menjenek) – volt a cseh hozzáállás a szlovák szakadár szándékokhoz. De: 1991-ben, még Petr Pithart kormányában született meg a válás teljes forgatókönyve. Szemtanúk szerint az 1992-es választások után a Židlocho-vicében tárgyaló Mečiarnak Klaus átadott egy dossziét. 18 államközi szerződést tartalmazott a válás esetére. „Majd megnézzük, és tárgyalunk róla“ – mondta állítólag Mečiar, mire Klaus csak ennyit mondott: „Nem! Ezt így írjátok alá. Itt nem lesz Jugoszlávia.“ Hogy mennyire hiteles a sztori, nem tudni, két héttel később viszont a pozsonyi Bôrik Szállóban bejelentették: Csehszlovákia kettészakad.

A válás utáni években az egész nyugati világ Mečiar puha diktatúrájával volt elfoglalva. Eközben Klaus kormányfő aratta a babérokat, csak a reformok álltak le néhány évre. 1996-ban még a jobboldali Polgári Demokrata Párt kormányfői székbe juttatta Klaust, de 1998-ban egy pártfinanszírozási botrány szétverte pártját és kormányát. A kormányba kerülő Miloš Zeman szociáldemokratái viszont kisebbségben maradtak az alsóházban, így Csehországban a volt szocialista országok egyetlen „ellenzéki szerződése“ született meg. Tehát valami olyan, mint a nagykoalíció, de formálisan mégsem az. A cseh politika máig nyögi, és még néhány évig nyögni fogja a következményeket – Klaus viszont köztársasági elnök lett.

Csehországot rengeteg külföldi botránytól mentette meg Václav Havel karizmája. Azé a Václav Havelé, aki 1998-ban az újévi beszéd során egy új politológiai fogalmat vezetett be: „bamba hangulat uralkodik rajtunk“. A bamba hangulattól eltekintve van viszont a csehekben egy óriási adag túlélőképesség. A történelem során gyakran hagyták másokra a megoldásokat, sosem voltak különösen aktívak a nemzetközi porondon (egyébként a háborúkban sem). A csehek számára a legfontosabb a „nem birtokolni, használni“ elv alapján létrejövő társadalmi nyugalom (pohoda). Ez az a motívum, amelyet egyértelműen az Unióba visznek, s ez az, ami annyira rokonná teszi őket a bajorokkal. Imádják fővárosukat, igaz Prága valóban a kontinens legszebb barokk városa (talán Vilnius lesz majd a konkurens). Szeretik a jó sört, a hétvégi kikapcsolódást, a munkába nem szakadnak bele, imádják viszont a színházat, a zenét s van egy óriási adag szépérzékük. S bár az országot majdnem egynemzetiségűvé tették, aránylag jól elviselik az idegent, toleránsak, ámbár főleg maguk iránt. E szép ország ugyanis nemcsak turistaparadicsommá, nemcsak nemezetközi szervezetek amolyan keleti központjává, hanem a pornópiac és a gyermekkereskedelem ismert helyévé is vált. S talán ez az, amit nem fognak az unióba vinni, mert Zürichhel, Amszter-dammal és Hamburggal azért nem könnyű konkurálni.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Csehország örökölte az államalakulat ipari kapacitásának több mint kétharmadát, így nem csoda, hogy Csehszlovákia a jólét szigetének számított a két világháború között. Gazdasági teljesítménye nem sokkal maradt el Németországétól, az életszínvonal a cseh–morva vidékeken nagyjából az ausztriainak felelt meg. Bár a szocializmus évtizedeiben Csehszlovákia messze lemaradt a fejlődésben nyugati szomszédai mögött, még mindig a leggazdagabbak egyike volt a szocialista táboron belül. Ráadásul ezt úgy sikerült elérnie, hogy az ország nem halmozott föl jelentős külföldi adósságot (az NDK-ban és Magyarországon a viszonylagos jólét ára a csillagászati összegű külföldi eladósodottság volt). Miután Csehszlovákia 1993-ban kettévált, Csehország újra a térség sikerországa lett. Ez főleg a cseh gazdasági reform atyjaként emlegetett pénzügyminiszternek, majd miniszterelnöknek, Václav Klausnak, valamint csapatának volt köszönhető, amely a Cseh Tudományos Akadémia intézeteinek közgazdászaiból állt öszsze. 1995-ben a cseh jólét zenitjén az ország 6,4%-os gazdasági növekedéssel büszkélkedhetett, a munkanélküliek aránya mindössze 2,9% volt (a második legalacsonyabb mutató Európában Luxemburgé után!), és az állami költségvetés többlettel zárta az évet. A cseh vezetés reformtörekvése azonban nagyjából Csehszlovákia szétválása után megszűnt, és ennek következménye súlyos gazdasági válság lett. A legnagyobb hibának a bankok állami kézben maradása bizonyult. A négy állami nagybank (Komerční banka KB, Česká spořitelna – ČS, Investiční a poštovní banka IPB, Československá obchodní banka – ČSOB) válogatás nélkül osztogatta a hiteleket a vállalatoknak, tekintet nélkül arra, képesek lesznek-e a kölcsönvett pénzt visszafizetni. A bankok állami nyomásra újabb és újabb hitelekkel tartottak a víz felett számos nagyvállalatot, amelyek normális körülmények között már rég csődbe mentek volna (Škoda Plzeň, Poldi Kladno, ČKD Praha, Aliachem stb.). Így már érthető, hogy miért volt olyan alacsony a munkanélküliség. Ráadásul a vagyonjegyes privatizációban (amelynek keretében nagyjából az állami vagyon felét magánosították) a vagyonjegyek többségét a lakosok rögtön eladták az ún. befektetési alapoknak. Ezeknek az alapoknak egy részét azonban az állami pénzintézetek alapították, így a vagyonjegyek által privatizált vagyon kb. egyharmada az állami bankok alapjainál kötött ki: az állam lényegében egyik zsebéből a másikba tette. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, az állami bankok amellett, hogy tulajdonosaivá váltak néhány vállalatnak, még hitelekben is részesítették őket, sőt gyakran saját vezetőségüket ültették a vállalatok élére. A bankok az alapok és a vállalatok által bezárt háromszög a csaláson alapuló tőkekiaknázás eldorádója lett. Ebben az IPB csoport járt az élen, amely 2000-ben Közép-Európa legnagyobb bankcsődjét produkálta. 1997 májusában egy spekulációs támadás következtében megbukott a cseh korona mesterségesen magas, rögzített árfolyama, és a gazdaság lejtmenetbe kezdett. Az egész fent vázolt rendszer összeomlott. A bankok hozzávetőleg 500 milliárd koronás hiányt halmoztak fel, amelyet az adófizetők kell, hogy álljanak. Megkezdődött a csőd és elbocsátási hullám, a munkanélküliség 10% körül tetőzött. A válság rákényszerítette a cseh vezetést egy sor számtalanszor elhalasztott reformintézkedés meghozatalára; ezek következtében Csehország újra a térség éllovasa lett. Sor került a bankok és számos állami nagyvállalat magánosítására. Kedvezőbb feltételeket teremtettek a külföldi befektetőknek is, valamint megszilárdították a pénzintézetek és az értékpapírpiac állami felügyeletét. A cseh gazdaság 2000-ben újra növekedésnek indult: 1999 és 2001 között, tehát mindössze három év alatt 16 milliárd dollárnyi külföldi beruházás áramlott Csehországba, amely ezzel megelőzte az addig éllovas Magyarországot. A 10 százalékos munkanélküliség ellenére is magas a foglalkoztatottság, a 15 és 64 év közöttiek 65,1%-a dolgo- zik – ez meghaladja az uniós átlagot is, és megközelítőleg 10%-kal jobb a magyar, a szlovák vagy a lengyel szintnél. A magas foglalkoztatottsághoz jó életszínvonal társul, amely nem sokkal marad el a szegényebb uniós tagállamokétól, Portugáliáétól vagy Görögországétól, és az Unió új tagjai közül csak Ciprus és Szlovénia mutatói jobbak. Az életszínvonal meglátszik pl. a mobiltelefonok számán, amely tavaly meghaladta a 8,6 milliót (100 lakosra így 85 maroktelefon jutott), de a személyautókén is: 100 lakosra 34 autó jutott 2001-ben (a hasonló magyar, ill. szlovák adat 24 volt). Az egyedüli komoly probléma a költségvetési hiány nagysága, ebben a tekintetben a Vladimir Špidla vezette kormány egyre-másra döntögeti a rekordokat (erre az évre például 111,3 milliárd koronás hiányt terveztek be). Ha így folytatódik, akkor az ország nem fog megfelelni a közös európai pénzhez, az euróhoz való csatlakozás szigorú feltételeinek, s ami ennél is rosszabb, egy évszázados hagyomány szakad meg végleg. Csehszlovákiát ugyanis az I. Köztársaság, de még a kommunizmus idején is a kiegyensúlyozott költségvetések és a pénzügyi fegyelem jellemezték, nem pedig a felelőtlen túlköltekezés.