Állunk rendelkezésére!

Hátrányos helyzetű családok

Nem vagyok sem nacionalista, sem rasszista, de elgondolkoztató, miért van az, hogy a szociban is, és most is kivételeznek emberekkel? Mint lehetséges az, hogy nem fizetnek lakbért, kiverik az ablakokat, egyszóval tönkreteszik a volt állami lakásokat. Jót nevetnek, mert kapnak újat. Pár év múlva azt is leélik. Én nem vagyok gyerekellenes sem, mert csak velük örömteljes, egész a család, de mindenki csak annyit vállaljon, amennyit tisztességesen fel is tud nevelni, nem a családi pótlék, a szociális segélyek miatt, aztán meg koldulni, lopni küldik a kiskorúakat. Többségük iskolába se akar járni, neveletlenek, csúnyán beszélnek, és még arra sincs kilátás, hogy valamikor az állam hasznára lesznek. Pedig már az oviban és az iskolában is csaknem ingyen kapnak ennivalót.

Matovič úr rendet akar csinálni, de hogyan gondolja, azt csak ő tudja (így akarja felhívni magára a figyelmet, így akar szavazókat szerezni). Tudjuk, hogy ha ők megkapják a segélyt, akkor 2-3 napig övék a kocsma, aztán meg jönnek a lopások, csalás, átverés. Mellesleg nekünk kettőnknek 400 € a nyugdíjunk, és amikor cseréltettük a tetőt, a kazánt, szigeteltettük a házat, érdeklődtünk, hogy mint Nyugaton, nem kaphatnánk-e pár euró szociális kisegítést? A felelet, hogy 72 euróval túl vagyunk az átlagon. Nevetséges, de egy kicsit szomorú is, hogy ez van Szlovákiában. Azt, hogy miért, nemcsak a gazdasági válság rovására lehetne írni, inkább a nemtörődöm miniszterekére.

Azelőtt divat volt, mi is nagy család voltunk, kilencen testvérek két házasságból, de a családi pótlékon kívül az állam nem támogatott, mégis megvoltunk. Ma még hárman élünk. Hála a Jóistennek, házunk és autónk is van, igaz, nem vagyok rest kisebb brigádmunkát is elvállalni, mert mi nem számíthatunk az államtól semmilyen szociális segélyre. 15 éve nem dohányzom, mert egyszerűen nincs rá, és nem is hiányzik. Bezzeg a hátrányos szociális helyzetben élők erről lemondani nem fognak. Pedig egyszerű matematika. Vannak egy családban heten, abból legalább négyen szívják. Számítom a legolcsóbbat, az naponta 13 euró, havonta 390. Kérdem akkor, ilyenek az államra szoruló emberek? Azon mennyi húst tudnának venni! Ők meg nyugodtan elfüstölik.

A mondás szerint is Mátyás király meghalt, vele együtt az igazság is. Miért van az, hogy az igazságot kétféle mércével mérik, és miért van az, hogy mindig a szegényebbek húzzák a rövidebbet? Mikor lesz egyforma a mérce?

Minden ember, akinek füle van, rádiót hallgat, tévét néz, vagy újságot olvas, észreveszi, hogy mennyi gazemberség, disznóság, igazságtalanság megy. Az az érdekes, hogy milliók hallgatják a pápát és járnak templomba, mégis annyi a disznóság. Például a bírók miért nem ítélnek egyformán? Úgy ítélnek, ahogy akarnak, attól függ, kivel állnak szemben, szegény-gazdag-színész-befolyásos. Vagy mikor fizet meg Mečiar–Klaus azért, hogy a jól összeszokott köztársaságot szétverték? Egységben az erő! Száz százalék, hogy most jobb lenne. És miért kellett mindent privatizálni, hogy legyen munkanélküliség és multimilliomosok, a hatalmat vissza kell juttatni az állam kezébe. Kíváncsi vagyok, hogy két-három év múlva Szlovákia fogja-e énekelni – azok, akik Ficóra szavaztak –, ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát. A nyomorult Szlovákia főleg a szegényeken spórol, mert már lassan a levegőért is fizetünk. Itt van ez a Miss szépség. Szerintem az, hogy az ember szép, elég nagy ajándék a Jóistentől, mire kell neki, mármint az elsőnek milliókat adni, autót, kirándulást, mindenféle ékszereket. Nem volna igazságosabb a döntősök között szétosztani, ha már annyi felesleges pénze van ennek a nyomorult országnak, ahol a nyugdíjasok megfagynak, és egyre több az öngyilkos, mert nem bírják a nélkülözést?

Amíg olyan minisztereink lesznek, akik nem mernek a kamerába nézni, addig biztosan nem nagy a remény, hogy valami változás lesz, hogy a demokrácia jó útra tér. Miért van szükség például titkos szavazásra? Az már magában hamis döntés. Az sem igaz, hogy mindegyik miniszter egyetért Ficóval, de kényszerítve van rá, mert ha nem ért egyet, leváltják – úgy működik, mint a kommunista rendszerben, csak még rosszabb.

Hogyha a roma kérdést nem fogják kezelni, hamarosan nagy baj lesz Szlovákiában. Dunaszerdahelyen pótlakást kaptak, és még azt a 30-40 eurót sem akarják kifizetni. A szaporulat meg nagy. Szedik a szociálist, de a sok gyereknek enni is kell. Aztán azért feszítik fel a csatornafedeleket, a temetőkben a kovácsolt kerítéseket, most meg már a réz virágtartókat is. Irtják az erdőket, hogy legyen mivel tüzelni. Ezért is a kormány a hibás. Elnézést kérek, de nagyon sok mindennel nem lehet egyetérteni. Nagyon jó egészséget és hosszú életet kívánok az egész szerkesztőségnek. Ezután már nem foglalkozom politikával, nem érdemes. Tisztelettel:

Nagy Ferenc, Dunaszerdahely

Szlovákia, második Svájc

A rendszerváltás után az akkori politikusok azt rebesgették, hogy Szlovákiában nemsokára olyan magasra fog emelkedni az életszínvonal, akárcsak Svájcban. Mi tagadás, nagyon sok szegény ember felettébb megörült a hír hallatán, többek között én magam is. Mivel az élet folyamán sok tapasztalatra tettem szert, és állandóan képeztem magam a főiskola több tagozatán, tisztában voltam vele, hogy ez a nagy átállási folyamat nem megy máról holnapra. Ezért türelmesen vártam a fejleményeket. A kijelentésben persze nem hangzott el, hogy az csak bizonyos embercsoportokra vonatkozik, és nem mindenkire. Nem kellett sokat várni a svájci hullámokra, jöttek azok, mint a vízáradat. Bizonyos embercsoportok rohamosan elkezdtek gazdagodni, alig győztük követni, kinek milyen palotája, vára van, kinek hogyan telik a pénztárcája, és hogyan lett rövid idő alatt sok emberből magyar nábob. Hát nekem ez a főiskolánál is magasabb volt. Mert tudatában vagyok annak, hogy becsületes munkával is lehet szép pénzt keresni, főleg, ha ügyes is hozzá az illető, de hogy ennyit! Ez máig kétely maradt számomra. De nekik bizony bejött a második Svájc, sőt talán még a Vatikán is. E hirtelen meggazdagodott emberek azt sem bánták, milyen nyomorúságba sodorták Szlovákia többi polgárát. Sokaknak már jóformán nincs miből megélniük, egyre jobban észleljük, hogy a kereskedelmi és fogyasztási árak a plafonig érnek, az egészségügyi és más szolgáltatások is. Egyszóval, mi csak azt vesszük észre, hogy napról napra szegényebbek lettünk. Ha a kevéske nyugdíjból kifizetjük a lakásköltségeket, nem marad anyagi forrás a megélhetésre. Kérdem hát a magam és a többi állampolgár nevében az illető úriemberektől: a mi ajtónkon mikor fog kopogtatni a megígért Svájc? Azt már nem is kérdezem, hogy a sok hajléktalannál mikor, mert nekik, szegényeknek, már ajtójuk sincs.

Tóth Éva, Kassa

Kollektív bűnösség

A magyar és a szerb államfő egy találkozón végre pontot tett közös történelmünk egyik fájó fejezetének végére. A vajdasági magyarok közt 1944-ben elkövetett mészárlások emléke előtt hajtottak együtt fejet, és kimondták, hogy bűnös nemzet nem létezik, csak és csakis bűnös emberek. Örökre elvetették a kollektív bűnösség elvét. Soha többé hasonló nem fordulhat elő. Jó volna, ha ez az egész világon így lenne. Vajon itt nálunk, Szlovákiában mikor fognak megemlékezni az itteni magyarokat a háború után ért sérelmekről? És mikor fogják végre sutba dobni a kollektív bűnösség elvét? Mikor kérnek végre bocsánatot az áldozatoktól? Mert bizony nagyon is volna még kitől. Szlovákia minden polgárának érdekében.

Vass Tibor, Köbölkút

Válasz egy válaszra küldött válaszra

Kedves Gyula, levelező barátom, engedd meg, hogy én, aki néhány évtizeddel vagyok idősebb, felajánljam a tegezést. A nyári VasárnapOlvasmányban hozzám intézett leveled munkát adott nekem. Bizony, bizony rövid már az emlékezőtehetségem, és meg kellett keresnem a Vasárnapnak azt a számát, amelyikre hivatkozol. Igazad van. A Beneš-dekrétumok nem az irodalom remekművei, és csodálom, hogy még nem kerültek a történelem szemétkosarába. Úgy látszik, a kollektív bűnösség elve valakinek nagyon tetszik. Én is a dekrétum kárvallottjai közé tartozom. A háború alatt a zászlósi fizetésemet, míg én a fronton voltam, szüleim összespórolták, és jövőm biztosítékául egy írószer- és papírkereskedést vettek belőle, amit a felszabadulás után a hatóságok azonnal elkoboztak. Néhány ezer pengőm köddé vált. Viszont ennek köszönhetem, hogy gyémántdiplomás közgazdász lettem.

Hogy a zaklatások és kényszerdeportálások elől elmeneküljek, Ústí nad Labemben, egy vegyi gyárban csaptam föl segédmunkásnak, ahol rövid időn belül szakmunkássá váltam. A dekrétumok itt is utolértek. Ajánlott levében megkaptam az áttelepítendők fehér lapját. A gyár vezetősége felajánlotta, hogy elintézik a mentesítésemet, amit azonban a szüleimnek nem. Fölmondtam. Otthon megbeszéltük, hogy átszököm Magyarországra, megpróbálok a házunknak megfelelőt kinézni és a kormánybiztossággal lefoglaltatni. Ami persze nem sikerült. Egy tanítócsalád vagonjában szekrény mögé bújva léptem át a határt. Pesten azonnal felkerestem a húgom, aki már fél éve ott tartózkodott. Azt tanácsolta, hogy kéredzkedjek be a Nagy Állami Kollégiumba, amit meg is tettem. Az áttelepítést időközben leállították. Én Magyarországon maradtam. A kollégiumi lakhatás feltétele az egyetemi polgárság volt. Február lévén, csak a közgazdasági egyetemre lehetett keresztfélévesnek beiratkozni. Közben megpróbáltam állást keresni, de nem találtam. Ha beiratkoztam, hát kínnal-keservvel, ingyen menzákon élve elvégeztem az egyetemet jeles eredménnyel. Csak az utolsó évben kaptam 150 forint ösztöndíjat. Aztán hazatelepültem öreg szüleimhez, a diplomám nosztrifikáltattam, az államvizsgákat szlovákul letéve. Ennyit a dekrétumokkal kapcsolatban, és nem többet. Optimista ember lévén az egészet inkább tragikomikumnak tekintem, mint tragikumnak.

Kemény József, Érsekújvár

Levelezések évfolyamtársaimmal

Az egyetemi oktatás kétféleképpen zajlik. Előadásokon, ahol az évfolyam minden diákja jelen van, és csoportokban, ahol a tanársegédek foglalkoznak a hallgatókkal. Abban a csoportban, ahová engem is beosztottak, többségben voltak a fiúk, csak három a lány. Jarka, Jitka, Lida. Ezek a lányok kezdettől fogva felkaroltak. Ha nem jól ejtettem a cseh szavakat, kijavítottak. Így rövid időn belül jól megtanultam csehül. Ezzel a három lánnyal én még ma is tartom a kapcsolatot. Levelezünk, s ha Csehországba utazom, mindig meglátogatom őket. Ilyenkor tálalva a tipikus cseh étel, a vepřo, knedlo, zelí (sertéssült, knédli, káposzta). Ha ők utaztak a Balatonhoz vagy Bulgáriába, oda-vissza megálltak nálunk, mi pedig igazi magyaros ételekkel kedveskedtünk nekik.

Úgy hozta a sors, hogy e három leány egy városban lakik, ott is dolgoznak. Ha levelet írok, a címzésnél nagyon oda kell figyelnem. Őszintén megvallva, mindegyiknek ugyanazt írom, csak a sorrendet változtatom. Az egyik alkalommal időhiányban voltam, mindhármuknak ugyanúgy írtam meg a leveleket. Beleraktam őket a már megcímzett borítékokba, s a postán feladtam.

Három hetére levelet hozott a postás, Jitka írt: „A Jarkának írott leveledet megkaptam…” Egy hétre rá Jarka írt: „A Lidának írott leveledet megkaptam…” Hogy Lida mit fog írni, már tudtam: „Jitkának írott leveledet megkaptam…” Ezt aztán jól elszúrtam, ha akartam volna, sem tudom így összekeverni.

De nem sértődtek meg, humorral vették. Elhatározták, hogy szintén így írják meg válaszleveleiket. Hiába próbálgatták azonban, amit tudatni szerettek volna, megtudtam. Jarka unokája komolyan udvarol, kilátásban van az esküvő, Jitka unokája befejezte a zeneiskolát zongora szakon. Lida az unokájában gyönyörködött a tánciskola gáláján. Ők már nagymamák, én meg nagypapa.

Pecena György, Szentpéter

Piripócs

– Erzsike, hallgattad a híreket?

– Nem. Mit mondtak?

– Azt, hogy az országos katasztrófavédelmi bizottság piripócsi szervezete holnap hajnalra narancssárga figyelmeztető jelzést adott ki.

– Milyen okból?

– Azt mondták, olyan hangosan fognak énekelni a csalogányok, hogy csak hangtompítós fülhallgatóval szabad őket hallgatni, mert maradandó egészségi károsodást okozhatnak.

– Nekünk már bizony nagyon kell vigyáznunk az egészségünkre. Tavaly nyáron, mikor vörös riasztást adtak ki a levegő pollentartalmának magas koncentrációja miatt, egy hétig nem mertem kimenni az utcára. Az udvaron is csak úgy mertem közlekedni, hogy pamutharisnyát húztam a fejemre.

– Láttalak, úgy néztél ki, mint egy bankrabló.

– Nem merek én már híradót se nézni, mert mindig riasztás van valami miatt.

– Nekem is ott van a kisasztalomon a vaskalap meg a kényszerzubbony, és amikor bejelentik a riasztást, máris kapom magamra őket.

– Emlékszel, Katinka? Kislány korunkban marékszám ettük a tyúkszart, mégsem lett semmi bajunk. A mostani fiatalokat meg már a széltől is óvják.

– Utána meg szaladnak az orvoshoz, hogy stresszesek. Már hogy a mennykőbe ne lennének stresszesek, ha mindennel riogatják őket!

– Nézted a Szerelembögrét?

– Addig el sem indítják, míg én be nem kapcsolom a tévét.

– Mit szólsz hozzá, az a disznó Pepito már megint megcsalja azt az ártatlan Angelikát?

– Méghozzá azzal a ripő szájú Eufrozinával. Ez a Pepito még bolondabb, mint az én fiam, pedig az már nagy szó. Legszívesebben odamennék, és felpofoznám.

– Tényleg, milyen iskolába készül az unokád?

– Geológus akar lenni.

– Az meg mi?

– Tudja a nyavalya. Azt hiszed, hogy elmondanak nekem valamit?

– Miért nem választ egy tisztességes szakmát? Lehetne bróker, menedzser vagy disztribútor. Ezek most a menők.

– Mondom neki, hogy miért nem megy asztalosnak. Kinevetett, hogy el vagyok maradva, mint az uniós fizetések. Hogy ilyen szakma már nem is létezik.

– Miért akartad, hogy asztalos legyen?

– Az egyik székemnek annyira lóg a lába, attól félek, hogy egyszer összetörik alattam. Legalább megjavítaná.

– Akkor miért nem megy inkább orvosnak? Nem kellene a kórházakba járnod.

– Gyerekkorában volt is hozzá érdeklődése. Meg akarta gyógyítani azt a tarka macskámat, a Lilikét.

– Emlékszem rá. Meggyógyult?

– Nem tudom, hogy meggyógyult-e, mert amikor az unokám kezelés alá vonta, világgá szaladt. Azóta se láttam.

– No, de én már megyek. Elkezdtem fejteni egy keresztrejtvényt, de elakadtam vele. Fából készült nyughely. Hét betűre.

– Válenda.

– Nem jó, mert k betűvel kezdődik.

– Tudom már. Koporsó.

Plavec Gyula, Vilke