A keresztény értékrend és a fiatalság érzelmei
Nem könnyű biztonságos értékrendet kialakítani egy olyan világban, ahol a fogyasztás tűnik a legfőbb mércének. Ha feltesszük a kérdést, mit is kezdhetnek ezzel ma a digitális nemzedékekhez tartozók közül azok, akik vallásos családban nőttek fel, avagy maguk választották a keresztényi értékrendet, akkor nincs könnyű dolgunk. Hány alkalommal érezhetik azt, hogy nagyon nehéz megmaradniuk saját lélektani pozíciójukban? Mondhatjuk-e, hogy egy vallásos környezetben élő tini sosem követne el online zaklatást? Gondolhatjuk-e, hogy a liturgikus szertartásokon részt vevő fiatalok mindegyike stabilan áll a lábán értékrend szempontjából?
Az óvatos válasz a „talán” lehet, mert a mai korszak nehézzé teszi a saját mércék biztonságos kialakítását, az erkölcs és a morális szempontok olykor elcsúsznak mindenkinek az életében. Ha elfogadjuk, hogy korunkban a marketingvezérelt élményvásárlás a legfőbb trendek egyike, akkor érthetőbb lesz, mennyire befolyásolja ma a pénz az életünket.
Buda Béla írja a Valóság és virtuális világok című tanulmányában, hogy „a fény, csillogás, színek tarkasága, javak és lehetőségek hihetetlen bősége van jelen a bevásárlóközpontokban. Minden arra szolgál, hogy a fogyasztói igények kielégülést nyerjenek, ingereket kapjanak, vásárlási, fogyasztási akcióba menjenek át, vagy legalább befészkeljék magukat a fantáziába, és vágyakat generáljanak, melyek a pláza hatását sokszorosítják és tartósítják az emberekben. A nagyáruház a fogyasztói társadalom új temploma, a pláza egyenesen katedrális vagy bazilika, szinte szakrális tér, amelyben bonyolult magatartási normák érvényesülnek. Áhítat és komolyság uralkodik. Az »ünnepi felöltözés« az egyik jellegzetesség. Megfigyelhető, hogy az egyes korosztályok és csoportalakzatok külleme más ezekben, mint a nyilvános helyeken általában. Itt a divat minden válfaját mutatják az emberek, és egyben figyelik is. Itt bemérheti magát korcsoportjához, vágyott vonatkoztatási csoportjához mindenki. A plázában bonyolult kölcsönhatások dinamizálják a tanulási folyamatokat. A média és a reklám mentén alakulnak a véleményvezérek, a modellek, akiket utánozni lehet, ha már a rá vonatkozó mintákat felvette valaki. A reklám leképezi a külső sajátosságokat, a jó külsejű »trendi« fiatalok élvezettel jelenítik meg, vagy »fogyasztják« a jelképes értékeket.”
Mit mondanak a vallásszociológusok?
Máté Andrással, a szegedi tudományegyetem vallásszociológiai tanszékének vezetőjével készült interjúban olvashatjuk, hogy a legújabb kutatásukban többek között arra voltak kíváncsiak, hogy a mai emberek mit várnak a vallástól. Az eredmények azt mutatják, hogy leginkább védelmet, a közösség erejét és a harmóniát. Ám a mai individualista életben, mikor a közösségek épp felbomlani látszanak, ez az igénykielégítés is bonyolulttá válhat. Ennek a jelenségét látjuk, mikor valaki, akinek az élete épp zsákutcába jutott, nehézségei vannak, izolálódik, segítségért a valláshoz folyamodik. Németországban például jellemzővé vált, hogy már „spirituális-wellness”-hétvégéket kínálnak, tehát aki fürdőzni megy, egyben részt vehet buddhista meditációkon vagy egyéb spirituális eseményeken. Ez azt mutatja, hogy a lelki béke keresése olykor égetővé válik, s az ilyen igényt a szolgáltatóipar igyekszik is kielégíteni.
Ám ha a huszonéves fiatalokra gondolunk, hogy számukra mit jelenthet ma a vallás, nem kerülhetjük ki az online tér által nyújtott közösségi élményeket, melyek során az érzelmi működésük online üzemmódra vált. A „légy jó” erkölcsi parancsát olykor nehéz lehet betartani a közösségi média felületein, amikor a rivalizálás vagy az irigység tudattalan érzelmi szálai megjelennek.
Útkeresés és keresztény kultúra
Egy mélyen vallásos barátom mondta, hogy szerinte ma egy fiatalnak a keresztény kultúra mint közeg világképet ad, s ez olyan világban, ahol nincs narratíva, segít önmaguk megtalálásában. Az általa ismert fiataloknak nagyon fontos a valódi érzelmi közösségbe való tartozás élménye, amely megtartja, ha valaki körül „elfogy a levegő”.
De fiatalként – mondja – csak akkor tartható meg a hitbeliség, ha valaki abban a közösségben marad, amelyik ezt nyújtja neki. Sokat számít, hogy milyen családból jön: a hit nem öröklődik, az csak tanulás útján válik sajáttá, ha valakit erre orientálnak gyermekkorában.
A mai „Zeitgeist” vagyis korszellem az influenszerek és a You Tube világa. Komoly prioritást élvez a tinédzserek életében, mert a fogyasztói társadalom normái közé a trendiség olyan elvárásként emelődött be, amely nemcsak a külső megjelenésre vonatkozik, hanem arra is kiterjed, hogy az illető „haladjon is a hullámmal”.
Mert „megteheti”. A Z generáció tagjai között a külsőség, a megjelenés, a kiegészítők folyamatos szinten tartása jóval erősebb elvárás, mint szülei életében volt. Aki ezt nem követi, számíthat arra, hogy osztályában – tehát érzelmileg lazább kapcsolataiban is – akár negatív értékelést, lesajnáló megjegyzéseket és a „szánalmas” jelzőt is megkaphatja.
Ez a leértékelődés olyan szorongáskeltő tényező, amely a tinik sokaságát indítja el beszerző körutakra, melyeket a kuponok és leárazások folyamatos figyelése előz meg. Tisztában vannak azzal, hogy ki mit vásárolt, figyelik egymást, tudják, kinek a szülei mit engedhetnek meg maguknak. Aki menő az osztályban, az gyakran és drágán vásárolgat a szüleivel. Az anyák pedig hajlanak megtenni, amit a gyerek kér, mert az olyan szülői magatartás, mely határozottabb és szigorúbb szabályok szerint működne, komoly ellenállást válthat ki. Az értékrend tehát változik, a családok általában igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a gyerek elégedett legyen, mert akkor biztonságosabb az otthoni légkör. De a felnőttek is érzik magukon a nyomást, már nem lehet „akárhogy” kinézni.
A marketing vallása
Jean Twenge szerint „néhány évtizeddel ezelőtt egy anya, akinek volt egy kis hasa, normálisnak számított. Az »asszonyos« megjelenés természetes volt a 40-es korosztályban. Ma a 40–50-es nők is bikinit hordanak, a celebek mutogatják a hasukat, és mi is erre vágyunk. De a gyomrot el kell tüntetni, ezért kés alá fekszünk. Vagy hagyjuk a sebészetet, és mégis haspólót viselünk, ami szintén a teljes figyelmen kívül hagyása annak, hogyan látnak mások.” A szépség mindig is erény volt, de mostanában a rá való törekvés új szintekre emelkedett. A hiúságnak új normája született, ahol nem elég már csak szépnek, hanem szexisnek is kell lenni. Főleg a fiatal nemzedékek normája lett, és az X generációból azoké, akik versenyt futva a biológiai órájukkal bármit megtesznek a „jó kinézetért”.
A külső megjelenéssel kapcsolatos megszállottság nyilvánvaló tünete a növekvő narcisztikus kultúrának. A kutatók megállapítják, hogy manapság bárki felismerheti ezt a jelenséget: a narcisztikus karakter hajlamosabb drága/felhívó ruhákat viselni, a szokásosnál több sminket és mélyebb dekoltázst mutatni. Mindkét nemnél jellemző, hogy rengeteg időráfordítással jól komponált külsőt alkotnak. Szeretik önmagukat videón nézni, és a tükörben, ami egybevág az internet nyújtotta lehetőségek fokozódó kihasználásával. A hiúság ártalmatlannak tűnik, s gyakran az is – mondja Twenge –, de sokszor énközpontúsággal társul, mely a narcizmusra jellemző negatív viselkedési formához kapcsolódik. Nyilván nem az a helyzet, hogy mindenki narcisztikus, aki plasztikai beavatkozáson esik át. A narcizmusjárvány azonban ezeket a külső javítókat nemcsak elfogadhatóvá tette, hanem bizonyos helyzetekben egyenesen kötelezővé. A jelenséghez hozzátartozik az is, hogy a reklámok és média hatására elindult trendet először a narcisztikus karakterek kezdik működtetni, de fokozatosan átterjed a kevésbé énközpontú emberekre is. Azzal, hogy egyszerűen változnak a normák. A szépségre és szexisségre is igazzá válik: „a híresség csinálja, a főnököd is csinálja, a gyereked is csinálni akarja, és végül te is, hogy ne úgy nézz ki a többiek között, mint egy Neander-völgyi ősember.”
A szépség ideálja általános volt a sztárok/színészek között, és leszivárgott a népességbe. Mindannyian ismerjük az idevágó reklámokat: „nekem is jár”, „mert megérdemlem”. És egy hajápolási terméknél: Használd azt, amit a sztárok! Mintha a trend azt mondaná: ma a világ olyan, hogy ha már van tested, mutasd meg. Minden a láttatásról szól. Büszkélkedni helyes dolog. „Légy tehát büszke!”
Miért ne lehetnénk sztárok?
Ha bizonyos internetes portálok indulatos kommentjeit olvassuk, akkor kézenfekvőnek látszik az értelmezés, hogy a „sztárrá válás” igénye rivalizációs haragból is gerjedhet, amelynek az alapja a „nehogy már nekem ne lehessen!” gondolat. Ugyanakkor fontos kérdés lehet, hogy miért is kellene az eredetileg szakmájuknál fogva rivaldafényben élő sztárok némely attribútumát birtokolnia egy átlagembernek, aki nem abban a világban él.
A válasz vélhetőleg összefügg azzal, hogy a mai sztár nem olyan, mint a „régi”. Pontosabban ma is vannak olyan hírességek, akik körül ott a tisztelet védőburka, a tehetségnek és a befektetett munkában érezhető erőfeszítéseknek köszönhetően. Azonban ma rengeteg „sztár-szerű”, sokkal megközelíthetőbb, másolhatóbb és olykor felszínesebb embert láthatunk, akiknek az az egyetlen komoly teljesítményük, hogy léteznek a láthatósági tartományban. Ők azok a mainstream alakok, akiket a média felemel, és aztán ledob, akik valóban trendmodellek – bár nem abban az értelemben, ahogy gondolnánk, mert miközben ők még a „színpadon” vannak, már keresik a következő arcokat. A mai kultúrában az egyik fő narcisztikus vonulat tehát az az igény, hogy valaki kiemelkedjen a saját élete valódi keretei közül, s azonosuljon egy általa mintaként kezelt figurával.
Ha most azt gondoljuk, régebben erre – ilyen mértékben – nem volt igénye igazán senkinek, akkor talán nem tévedünk, bár nyilván előfordult, hogy például Audrey Hepburn jellegzetes kontyát megcsináltatták a fodrásznál, vagy ruhája fazonja egyszer csak megjelent a kifutókon. De a sztár megjelenése és tárgyai az „övéi voltak”, az ő szignáljai, védjegye. Az átlagember nem feltétlenül vágyott arra, hogy pont úgy nézzen ki. Képes volt megtartani imádott sztárját azon a polcon, ahol a különleges és értékes dolgok vannak, de attól még ő maga az maradt, aki volt, a saját életével és emberi kapcsolataival, s ez elégedettséggel töltötte el. A kedvenc hírességét megnézte és meghallgatta színházban, filmen és rádión. Elolvasta a híreket róla, hogy milyen bemutatókra készül, esetleg ki lesz a házastársa, de nem akarta látni részegen fetrengve vagy a strandon, ahol megállapíthatta volna: „Na nézd már, milyen narancsbőre van!”. A sztárnak kulturális funkciója volt, és csak annyiban lélektani, hogy kapcsolódott a szórakozás, az öröm és a felhőtlenség pillanataihoz. Nem került egy olyan mérlegre, melyen értéktelenítő összehasonlításon kell keresztülmennie. Vélhetőleg ebben a „régi típusú” tisztelet és intimitáshatárok nagyon is jelen voltak. A tehetség, szorgalom és kemény munka hősei voltak a sztárok, akikkel az emberek nem cserélni akartak, hanem csodálni őket, mert olyat tudnak, amit ő nem. Ha a sztár átváltozik, és „egy lesz közülünk”, akkor már csodálni nemigen lehet, mert elveszíti a különleges státust, amely ehhez kellene. A régi idők hangulata ma már nyilván a múlté, stílussal és érzelmekkel együtt. A mai kulturális mainstream és a médiacelebritás fogalma szinte összemosódott, egy közös tegezőviszonyba, mely bárki számára megengedi, hogy ne tartsa tiszteletben a másik ember intimitáshatárait.
Ebben a világban elég nehéz stabilitást és olyan értékrendet kialakítani, mely ellenáll a nyomásnak, a trendeknek, melyek azt sugallják: ha nem tartozol közénk, elveszett ember vagy!
Ha egy hívő fiatal képes arra, hogy megőrzi saját értékeit és önértékelését, tagja az őt szerető közösségnek, akkor nyilván kevéssé fog sodródni az életében. Ehhez azonban énerő kell, és olyan támogató háttér, melyben bízhat.
Tari Annamária pszichoanalitikus
A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.