A vágyak asszonya

Aztán jött ő, a könnyen lelkesülő, gyorsan lángra lobbanó, makacs és kitartó kebelcsoda, Luigina Lollobrigida, akinek csak a nevéből tudtak lecsípni, a vágyaiból soha. Így lett egyszerűen csak Gina, Európa legforróbb asszonya, másoknak Lollo, az isteni Lollo, vagy ahogy az olasz szakma nevezte: a Cinecittà mezítlábas Vadmacskája.

De volt ő nemzeti kincs is, amikor a Más időkben nem kisebb filmes nagyság, mint Vittorio de Sica hívta fel a bíróság figyelmét az angyali szépségű gyilkos dús keblére. Olasz filmben ilyen látnivalóval őelőtte nem hódított még senki. A Gérard Philipe-pel forgatott Királylány a feleségem című francia–olasz koprodukciót ezzel tette emlékezetessé. Ahogy nagy, ábrándos szemeivel és hullámzó kebleivel bolondította magába Tulipános Fanfant. Kamaszkori vágyaink elérhetetlen tárgyát őrzi a filmszalag, de őrzi Gina Lollobrigida felejthetetlen szépségét is, amelyből még ma, nyolcvanhét évesen is sokat tud mutatni. Pedig őt sem kímélte az élet. Megélt nagy szerelmeket és talán még nagyobb csalódásokat, szakításokat, becsapták és elhagyták. Legutóbbi szerelme, a nála harmincnégy évvel fiatalabb, ám sokkal ravaszabb „spanyol hódító” pedig egyenesen a vagyonára pályázott. S akkor, amikor ez egyértelművé vált, jelent meg a színen az olasz díva ötvenhat esztendős fia, és addig mesterkedett, amíg véget nem vetett a „világraszóló” szerelemnek. A lélekben összetört Mamma ezt még megköszönte, ám amikor megtudta, hogy szeretett fiacskája jogi úton akarja gyámság alá helyezni (még mielőtt lecsapna rá egy újabb szélhámos, aki majd minden vagyonától megfosztaná), fellázadt, és azt mondta: „Nem! A sorsom az én kezemben van!”

Ilyen volt mindig. Keményfejű, hajlíthatatlan. Két dologra koncentrált egész élete során: a munkára és a szerelemre. A sorrend néha változott. Ám előbb megteremtette önmagát, az örök Ginát, s amikor úgy érezte, hogy mindenre készen áll, szabadon, nagy étvággyal válogatott a férfiak között.

Subiacóból, egy kis hegyi faluból a háború alatt költözött fel Rómába. Az a nyolcvan kilométer hatalmas távolság lehetett akkor a tizennyolc évéhez közeledő, erős akarattal, kínzó ambíciókkal megáldott signorina számára. Apja jó nevű bútorasztalos, anyja négy lánygyermeket nevel. Amikor bombatalálat éri a házukat, mindenüket odahagyva indul el a család Rómába. Egyszobás lakásban nyomorognak hatan. Lui-Gina égbeszökő elképzelésekkel néz a jövőbe. Ki akar emelkedni abból a sorból, amelyből a szülei képtelenek kilépni. Ő majd megmutatja! Mivel remek a rajzkészsége, beiratkozik a római képzőművészeti akadémiára. Napközben festészetet, szobrászatot és művészettörténetet tanul, esténként, hogy pénze legyen, kávéházi vendégekről készít portrékat, karikatúrákat. Az utcán szólítja meg egy filmproducer, de nem hisz neki. Majd ő… egyedül! Besétál a Cinecittà udvarába, s minden szembejövőnek elmondja: statisztálni szeretne, de dublőri munkát is szívesen vállal. Kap is. Rövid időn belül kisebb szerepeket. Szöveg nélkülieket. Oda állították, ahol mutatós lányra volt szükség. Amikor kiderült, hogy anatómiai adottságain kívül mást is tud, szöveges feladatokkal is megkínálták. A nagy előrelépést mégis az hozta el számára, hogy 1947-ben harmadik lett a Miss Itálián. Ezt a sikert formálja mentőövvé, ez lesz a felemelkedés első lépcsőfoka. Talpraesett falusi lány, akinek megvan a magához való esze. Tudja, hogy tanulnia kell, és sokat dolgoznia, de abban is biztos, hogy nem lesz, aki megállítja.

Kétségtelen: vonzó, sőt izgató jelenség. Kellemes a hangja, remekül táncol, zenés darabokban azonnal kitűnik. Megfontoltan lépeget előre. Aztán egyre magasabbra. 1950-ben már Marcello Mastroianni partnere. Két évvel később a franciák hívják Az éjszaka szépeibe. Az első átütő sikert a Kenyér, szerelem, fantázia és annak folytatása, a Kenyér, szerelem, féltékenység hozza meg számára. „Olyan a fölépítése, mint egy sokerkélyes palotáé” – vélekedik John Huston, a neves amerikai rendező, amikor Gina már az óceánon túl forgat. Találkozik nagy riválisával, Marilyn Monroe-val. „Tudja, hogy engem Amerika Lollobrigidájának hívnak?” – csacsogja fülébe a szőke bomba. Truman Capote, Monroe elkötelezett író barátja finoman hazaküldi. „Ne filmezz Amerikában. Te európai típus vagy, akivel nem versenyezhetnek az itteni színésznők. De ne is próbálj megmérkőzni a hollywoodi sztárokkal egy olyan területen, ahol nem vagy otthonos. Mert még ha győznél is, akkor is vesztes maradnál: nem lennél többé önmagad.” „Pedig az maradok” – gondolja Gina, hiszen nem állt meg az útján. A tények azonban a jeles írót igazolták. Legjobb filmjeit Rómában forgatta, de már akkor sem nagyon törődött az élet apró örömeivel, csak a filmezéssel. Az kezdettől fogva fontos volt számára, és persze a fia, aki egy szlovén orvossal kötött (egyetlen) házasságából született. 1949-ben keltek egybe, fiuk 57-ben született, tizennégy éves, amikor a szülei elválnak. Egy New York-i üzletember, egy igazi mágnás következett a sorban, de csak az eljegyzésig jutottak, onnan már nem volt tovább. Christian Barnard, a világ első szívátültetését végző dél-afrikai sebészprofesszor volt a következő nagy szerelem Lollo életében, ám az sem tartott túl sokáig. Színészszerelmeinek névsorát nem tárta a nyilvánosság elé, pedig szakmai körökben is elcsavarta néhány díszhím fejét. Jean-Paul Belmondót született úriembernek nevezte. Alain Delonnal csak jó barátok voltak. Yves Montand hamis és közönséges – állította a megnyerő modorú francia sztárról. Humphrey Bogart nagyon imponáló volt számára, csak rosszkor találkoztak, mert a férfi éppen akkor virágzó kapcsolatban élt. Utolsó filmjében, az 1997-ben forgatott XXL című habkönnyű vígjátékban Gérard Depardieu-vel játszott. A tisztelet mindkettőjükben megvolt a másik iránt, de két különböző világ, két, egymástól merőben eltérő életfelfogás. És különben is! Lollo számára akkortájt már sokkal vonzóbbak voltak a nála jóval fiatalabb férfiak. S mivel kilépett a film világából, fotósként és szobrászként tevékenykedett. A női szépséget hirdető műveit még Katar fővárosában, Dohában is kiállította, és még a sejkek is körbeudvarolták.

A fotózás régi hobbija. Első albuma, a Mia Italia (Az én Olaszországom) 1973-ban jelent meg, s a világ több országában kiadták. Abban az évben vendégeskedett a Magyar Televízió szilveszteri műsorában. Gyöngyökkel díszített, testhez simuló, pompás ruhájában egyszerre táncolt Antal Imrével és Vitray Tamással. Azon az estén egy kicsit úgy éreztük: Lollo, az isteni Lollo mostantól fogva a miénk, magyaroké is, hiszen olyan közvetlenül, olyan kedvesen viszonyult a két műsorvezetőhöz, hogy nem maradt szív, amelybe végérvényesen be ne lopta volna magát. Lelkesen mesélte: albuma anyagát önmagát álcázva gyűjtötte össze. Fejére parókát húzott, vastag keretes szemüveget vett, a szájában szilvamagot tartott, hogy az arcát deformálja, így járta Róma utcáit, negyedeit, majd az olasz vidéket. Nem ismerték fel sehol, zavartalanul dolgozhatott. Emlékszem az album egyik exkluzív képére: az Angyalvár piros reverendás kispapjaira. Ki tudta addig, hogy egy reverenda is lehet tűzpiros, a kispapok pedig nemcsak sápadt, vérszegény, idomtalan emberek? Gina ezt is megmutatta.

A római lány, A vidéki asszony, Jó estét, Mrs. Campbell, Gyönyörű november – ezek a filmek mind az ő nevéhez kötődnek. S bár se Fellinivel, se Viscontival, se Bertoluccival nem forgatott, az olasz filmszínésznők listáján ugyanott áll, ahol Anna Magnani és Silvana Mangano, vagy az utána következő két nagy vetélytárs, Sophia Loren és Claudia Cardinale. De amíg az utóbbi kettő finoman őrzi méltóságát, addig a még mindig forró ölelésekre váró Gina egyetlen fiának üzenget a világsajtóban: ne szóljon bele az életébe, ne döntsön helyette. „Még ép ésszel gondolkodom – állítja magáról –, és a szerelemre ugyanúgy éhezem, mint fiatalon!”

Zuzana Mináčová fesztiválfotós Gina Lollobrigidáról:

„Szép vagy, mint Lollo! Az én időmben ez volt a legnagyobb elismerés. A mai fiatalok sajnos már nem ismerik őt, pedig évtizedeken át fogalom volt a neve. A legteljesebb női szépség megtestesítőjeként emlegették szerte a világon. Vonzó volt, és vonzó még ma is, akárhány évesen. Moszkvában Szergej Bondarcsuk, a neves orosz filmrendező és a legendás Alekszej Batalov, a Szállnak a darvak főszereplője társaságában fényképeztem. Kedves volt, és szerény, még a ruháira is emlékszem, mert mindig gyönyörűen öltözött. Hozzáteszem: nagyon sok kofferral érkezett, és az egyikben csak az ékszerei voltak. Karlovy Varyban már nem a filmjeit emlegette, hanem a fotóiról beszélt hosszasan. Nagyon jó riportképeket készített Olaszországban. Ahogy a színészetébe, a fotóiba is mindent belevitt. Valósággal lélegeztek ezek a képek, mindegyiken az élet egy visszahozhatatlan pillanatát ragadta meg. Az idő nem úriember – szokta mondani az édesapám, de Lollóval kivételt tett. Az ő szépségét nem akarja kikezdeni, a szépségikonból nem csinál hétköznapi embert. A szépséget persze nem adják ingyen. Nyilván Lollo is sokat költött magára, de ha megteheti, miért ne tenné? Trencsénteplic fesztiválján is hibátlan sminkje volt, és napközben mindig fehér-piros színekben mutatkozott. Az estélyi ruhái már súlyosabb darabok voltak, rengeteg gyönggyel díszítve. S ami külön rokonszenves benne: időben hátat tudott fordítani a színészi pályának. Volt ereje kimondani, hogy ennyi volt, vége, nincs tovább. A fényképezőgépet persze még nem tette le. Az mindig ott lapul a retiküljében.”